Skip to main content

Hát ez megérte!

(történet egy egyetemista tollából, avagy írta Dagmar Karlíková, fordította Ivkovič Krisztina)


     Már egy hete az immunológia vizsgára készülünk. Egy nappal azelőtt éppen úton vagyunk Ostrava felé. Kriszti egyenesen Magyarországról veszi az irányt, én Otrokovicéból. Mind a ketten ki vagyunk fáradva a hosszú és fáradalmas úttól. De ennek ellenére a tanulási vágy annyira erős, hogy éjfélig le se tudjuk csukni a szemünket.
       Reggel már hatkor felkelünk. Lelkesedéssel telve ismét a könyvek markai közt találjuk magunkat és kezdjük az ismétlést, végülis elég időnk van még délután egyig. Lassan közeledik a tizenkettedik óra, dél. Elkezdtünk készülődni. Csak a legfontosabb dolgokat visszük magunkkal. És itt van a várva várt pillanat. Fél egy és mi elindulunk az iskolába. Annak ellenére, hogy tömegekre számítottunk, akik arra várnak, hogy valaki ajtót nyisson nekik, már mindenki az osztályteremben ül. Szerencsénkre az utolsó sorokban még találunk nekünk kedvező helyeket. Nemsokára a doktornő is megérkezik. Elmondja az utolsó utasításokat és kezdi kiosztani a feladatlapokat.  Mindenki becsületesen csak a SAJÁT tesztlapját töltögetheti ki. Majd azzal az örömmel, hogy néhány helyes megfejtésünk talán lesz, várjuk a jó megoldásokat. ,,Jól néz ki,, bólogat Kriszti. Hát akkor hiszek neki.

       

     Kilépünk az iskolai falai közül és észrevesszük, hogy a gyomrunk elkezd korogni. Igen, éhesek vagyunk. Hát úgy döntünk, hogy elmegyünk Barborkához, egy kitűnő pizzériába a Karpatská megállónál (aki szívesen meglátogatná), ahol egy napi menüvel be is érjük.Teli gyomorral hazafelé vesszük az irányt, ahol azonnal ágyba dőlünk 20 percre, ameddig az ébresztőóra el nem kezdi a pistyogást. Gyorsan kipattanunk az ágyból és összekészülődünk, ugyanis tervben van a strandolás Porubában ebben a nagy melegben. Kriszti még gyorsan hóna alá kap egy csomagot, mert el kell ugrania a postára. Becsapja szépen maga után az ajtót. Öt perc múlva valaki beront a lakásba. Igen, ez megint Kriszti, itt hagyott valami papírokat. És ismét elmegy. Én aközben csak várok és várok. El kellene érnünk a villamost, ami húsz perc múlva megy. Várok, várok, de Kriszti sehol. Eltelik 23 perc, és hallok valakit kopogni az ajtón. Kinyitom,  ott áll Kriszti egy tv-dobozt tartva a kezében, melyet letesz a nappali padlójára. Utolsó lélegzetvételével gyorsan felkapja táskáját, kalapját és azt a fene szerencsétlen napszemüveget is. Kiérünk a megállóba, ahol még van két percünk. Ott, a forró napon állunk és várunk a hűsítő vízre. Meglepetésünkre a kettes villamos érkezik meg, de hol a mi hetesünk? Ó, semmi pánik, ott jön mögötte. Csak egy kis késésben vagyunk, irány a Vřesinská megálló! Az egész út harminc percet tart. Az utolsó néhány megállónál Krisztinek van egy sejtése, hogy  esni fog. Abban a pillanatban még nem is tudom, hogy titokban napszemüveg van nála, így csak viccelődök, hogy a felhők majd továbbmennek (az ég teljesen fekete volt, de az optimizmus nem hagyott el).
         Megérkezünk villamosunk végállomására, amikor is a kiszállás előtt egy perccel el kezd dőlni az eső. Gyorsan bebújunk a megállóba. Ahogy kicsit abbamarad, Kriszti eldönti, hogy a villamossínek mentén elindul a strand irányába. Nem kell felhívni senki figyelmét, hogy tényleg majdnemhogy a síneken mentünk, jobbra folyó, balra kerítés. Ahogy kiérünk az útnál rájövünk, hogy egy kisebb sétát tettünk. Megtehettük volna a rövidebb utat is a járdán. Na most már mindegy. Kb. 50 méter után ismét elkezd szemeregni, de folytatjuk a felfelé vezető utunkat a slattyogós papucsainkban. Egy perc elteltével úgy megered ismét az eső, hogy végülis egy ingyen zuhanyt kapunk a strandolás előtt. De a legfurcsább mégis az, hogy mindenki velünk szembe jön. Csodálkozunk, de megyünk tovább. Hiszen a napocskának muszáj még kibújnia. 15 perc múlva bőrig elázva megérkezünk a strand bejáratához. Kicsit várunk, amíg az a hatalams kifelé csődülő tömeg utat enged nekünk. Egyszeribe meghalljuk a hangosbemondó hirdetését, miszerint mindenki hagyja el a  medencéket és a strand területét is. Úgy tűnik, éppen időben jöttünk. Bár nem hittük, hogy komolyan gondolják, így még vagy 15 percet állunk és várunk a bejáratnál. A második hirdetés után úgy döntünk, talán ideje hazamenni. Ahogy el kezdünk távolodni a strandtól, ismét elkezd esni. Hát most dühös vagyok, kiveszem a pokrócot, amelyen eredetileg a strandon akartunk napozni és amelyet az utolsó percig óvtam  a kivételtől. Krisztivel betakarjuk magunkat, amíg várjuk a villamost. Mondanom sem kell, hogyan nézünk ki.


     Hazérünk, igaz, mindeketten teljesen elázva, de rendben. Tehát azt is mondhatjuk, hogy a kirándulás egészen jól sikerült.



Comments

Popular posts from this blog

Élet Csehországban

Hol volt hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy Csehország. Egy ország, ahol köszönöm helyett dekuji van, Duna helyett Moldva, Tokaji helyett Pilsner, gulyás helyett gulyás. Na jó az utolsó az stimmel, de csak névben, állagban és ízben más. Persze azért nem ég és föld.. Mintha most lett volna, hogy felültem a Budapest-Prága vonatra szeptember első napján a keleti pályaudvarnál, hogy belevágjak valami teljesen ismeretlenbe. El sem hiszem, de azóta már az ötödik hónapomat töltöm itt. Már párszor írtam a blogra, de most gondoltam kicsit bemutatkozom, hiszen elég élményt  gyűjtöttem  már ahhoz, hogy legyen miről írni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy 9 hónapot tölthetek az országban a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként. A program  célja, hogy segítse a Kárpát-medencében élő szórványmagyarság helyzetét és, hogy erősítse a határon túl élő és az anyaországban élő magyar kapcsolatokat. A program az egykori monarchia t

A magyar- és a cseh gasztronómia avagy beszélgetés az ostravai magyar klub lovagrendi szakácsával Bors-Fiszli Editkével

A mi Editkénk A Receptek a magyar konyhából c. rendezvénysorozatunk főszakácsával Bors-Fiszli Editkével beszélgettem a rendezvényről és a magyar és a cseh gasztronómiáról.  Hogyan is vált az ostravai magyar klub a magyar gasztronómia helyi fellegvárává? Mik a főbb hasonlóságok és különbségek a magyar és a cseh íz világ között? Hogyan is vált az ostravai magyar lakos, Editke a magyarországi Népi Ízőrző Lovagrend lovagrendi szakácsává? A következő sorok megadják a választ. Editke: A történet 2010 augusztusában a kouty-i művelődési táborban kezdődött, ahol megismerkedtem az egyik ostravai klubtaggal, Bors Istvánnal. A kapcsolatunk később komolyra fordult, majd pedig összeházasodtunk. Az Ostravai Magyar Klubba beléptem, amikor idekerültem, nemcsak a férjem, hanem az unokatestvérem, Magdika révén is klubtag lettem. Később a vezetőségnek is a tagja lettem. Jenei János ötletére elhatároztuk, hogy bevezetünk egy magyar konyhát, egy úgynevezett főzőesemény sorozatot, ahol a magyar

Gondolatok a Prágai Magyar Bálról

A bársonyos forradalmat követő időszakban alakult szervezet, mely céljául tűzte ki a csehországi magyarság egyesületi formában történő összefogását és kulturális programjainak megszervezését, már egy évvel megalakulás után, 1992-ben megrendezte a Prágai Magyar Bált. Ennek helyszíne a Vinohrady városrész (Prága 2) Vasutas Kultúrháza volt. A sikeres kezdetet további bálok követték a smíchovi (Prága 5) Nemzeti Házban. Ezek a rendezvények a későbbiekben már nemcsak a prágai helyi szervezet különböző generációinak jelentett kulturális és szórakozási élményt, hanem rendszeres találkozási lehetőséget biztosított más helyi szervezetek tagjainak is a báli együttlét szabadabb, kötetlenebb körülményei között. Nagy örömünkre szolgál, hogy más helyi egyesületekre (Brünn, Ostrava) is hatással volt a prágai bál, és immár ők is rendszeresen szerveznek hasonló eseményt, a novemberi Katalin bált.   Nagy előrelépést jelentett a bál helyszínének áthelyezése Prága központjába, a repreze