Ugrás a fő tartalomra

Hát ez megérte!

(történet egy egyetemista tollából, avagy írta Dagmar Karlíková, fordította Ivkovič Krisztina)


     Már egy hete az immunológia vizsgára készülünk. Egy nappal azelőtt éppen úton vagyunk Ostrava felé. Kriszti egyenesen Magyarországról veszi az irányt, én Otrokovicéból. Mind a ketten ki vagyunk fáradva a hosszú és fáradalmas úttól. De ennek ellenére a tanulási vágy annyira erős, hogy éjfélig le se tudjuk csukni a szemünket.
       Reggel már hatkor felkelünk. Lelkesedéssel telve ismét a könyvek markai közt találjuk magunkat és kezdjük az ismétlést, végülis elég időnk van még délután egyig. Lassan közeledik a tizenkettedik óra, dél. Elkezdtünk készülődni. Csak a legfontosabb dolgokat visszük magunkkal. És itt van a várva várt pillanat. Fél egy és mi elindulunk az iskolába. Annak ellenére, hogy tömegekre számítottunk, akik arra várnak, hogy valaki ajtót nyisson nekik, már mindenki az osztályteremben ül. Szerencsénkre az utolsó sorokban még találunk nekünk kedvező helyeket. Nemsokára a doktornő is megérkezik. Elmondja az utolsó utasításokat és kezdi kiosztani a feladatlapokat.  Mindenki becsületesen csak a SAJÁT tesztlapját töltögetheti ki. Majd azzal az örömmel, hogy néhány helyes megfejtésünk talán lesz, várjuk a jó megoldásokat. ,,Jól néz ki,, bólogat Kriszti. Hát akkor hiszek neki.

       

     Kilépünk az iskolai falai közül és észrevesszük, hogy a gyomrunk elkezd korogni. Igen, éhesek vagyunk. Hát úgy döntünk, hogy elmegyünk Barborkához, egy kitűnő pizzériába a Karpatská megállónál (aki szívesen meglátogatná), ahol egy napi menüvel be is érjük.Teli gyomorral hazafelé vesszük az irányt, ahol azonnal ágyba dőlünk 20 percre, ameddig az ébresztőóra el nem kezdi a pistyogást. Gyorsan kipattanunk az ágyból és összekészülődünk, ugyanis tervben van a strandolás Porubában ebben a nagy melegben. Kriszti még gyorsan hóna alá kap egy csomagot, mert el kell ugrania a postára. Becsapja szépen maga után az ajtót. Öt perc múlva valaki beront a lakásba. Igen, ez megint Kriszti, itt hagyott valami papírokat. És ismét elmegy. Én aközben csak várok és várok. El kellene érnünk a villamost, ami húsz perc múlva megy. Várok, várok, de Kriszti sehol. Eltelik 23 perc, és hallok valakit kopogni az ajtón. Kinyitom,  ott áll Kriszti egy tv-dobozt tartva a kezében, melyet letesz a nappali padlójára. Utolsó lélegzetvételével gyorsan felkapja táskáját, kalapját és azt a fene szerencsétlen napszemüveget is. Kiérünk a megállóba, ahol még van két percünk. Ott, a forró napon állunk és várunk a hűsítő vízre. Meglepetésünkre a kettes villamos érkezik meg, de hol a mi hetesünk? Ó, semmi pánik, ott jön mögötte. Csak egy kis késésben vagyunk, irány a Vřesinská megálló! Az egész út harminc percet tart. Az utolsó néhány megállónál Krisztinek van egy sejtése, hogy  esni fog. Abban a pillanatban még nem is tudom, hogy titokban napszemüveg van nála, így csak viccelődök, hogy a felhők majd továbbmennek (az ég teljesen fekete volt, de az optimizmus nem hagyott el).
         Megérkezünk villamosunk végállomására, amikor is a kiszállás előtt egy perccel el kezd dőlni az eső. Gyorsan bebújunk a megállóba. Ahogy kicsit abbamarad, Kriszti eldönti, hogy a villamossínek mentén elindul a strand irányába. Nem kell felhívni senki figyelmét, hogy tényleg majdnemhogy a síneken mentünk, jobbra folyó, balra kerítés. Ahogy kiérünk az útnál rájövünk, hogy egy kisebb sétát tettünk. Megtehettük volna a rövidebb utat is a járdán. Na most már mindegy. Kb. 50 méter után ismét elkezd szemeregni, de folytatjuk a felfelé vezető utunkat a slattyogós papucsainkban. Egy perc elteltével úgy megered ismét az eső, hogy végülis egy ingyen zuhanyt kapunk a strandolás előtt. De a legfurcsább mégis az, hogy mindenki velünk szembe jön. Csodálkozunk, de megyünk tovább. Hiszen a napocskának muszáj még kibújnia. 15 perc múlva bőrig elázva megérkezünk a strand bejáratához. Kicsit várunk, amíg az a hatalams kifelé csődülő tömeg utat enged nekünk. Egyszeribe meghalljuk a hangosbemondó hirdetését, miszerint mindenki hagyja el a  medencéket és a strand területét is. Úgy tűnik, éppen időben jöttünk. Bár nem hittük, hogy komolyan gondolják, így még vagy 15 percet állunk és várunk a bejáratnál. A második hirdetés után úgy döntünk, talán ideje hazamenni. Ahogy el kezdünk távolodni a strandtól, ismét elkezd esni. Hát most dühös vagyok, kiveszem a pokrócot, amelyen eredetileg a strandon akartunk napozni és amelyet az utolsó percig óvtam  a kivételtől. Krisztivel betakarjuk magunkat, amíg várjuk a villamost. Mondanom sem kell, hogyan nézünk ki.


     Hazérünk, igaz, mindeketten teljesen elázva, de rendben. Tehát azt is mondhatjuk, hogy a kirándulás egészen jól sikerült.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Erdély az ízek birodalma II.

Barangolás Udvarhelyszéken és a Sóvidéken
Másnap a reggelit követően a Székelyudvarhelyhez közeli szejkefürdői forrásnál álltunk meg kortyolva egyet a gyógyvízből, majd pedig a borvízmúzeumba vittek el minket erdélyi barátaink. A múzeumban még a mai napig látható Orbán Balázs szobra, az ő neve szorosan összekapcsolódik Szejke-fürdővel, amellett hogy fényképeivel megörökítette a kor természeti, épített és néprajzi örökségét, felvirágoztatta az ottani fürdő kultúrát is. A rossz időjárási körülményekre való tekintettel sajnos nem tudtunk felmenni a Hargitára, a székelyek szent hegyére, így helyette a parajdi sóbánya felé vettük az irányt. Útközben megálltunk Tamási Áron sírjánál Farkaslakán, ő az egyike a három Áronnak, akire a székelység a mai napig nagyon büszke, ahogy egy ottani mondás tartja: „Tamási Áron, Márton Áron és Gábor Áron/ Székely népünk büszkesége mind a három”.

Ki is volt Tamási Áron? Író, neki köszönhetjük az Ábel trilógiát és nem mellesleg ő volt, aki a székely nyelvjárá…

Erdély az ízek birodalma I.

Erdély, az óriások földje, ahol a hegyek a felhőket érik. A mellettünk elsuhanó vidék olyan, mint egy szépen megfestett tájkép, ahol a részletek tökéletes színkavalkáddá állnak össze. Magasabbnál magasabb hegyek vidéke ez, amit a természet gyönyörű zöld színű, sűrű, erdős mintákkal tarkított szőnyege borít. Erdők és határtalan, napfényben úszó zöld, kövér mezők, amelyeken csordák legelésznek, ahol a dombokra a folyamatosan vándorló fehér felhők árnyéka vetül. Amikor visszagondolok az ott töltött egy hétre, ezek a képek villannak emlékezetembe. Azonkívül, hogy bejártuk Erdély egy kis szegletét, még az ottani ízekbe is sikerült belekóstolnunk. De ne rohanjunk ennyire előre, kezdem a legelején! 
„Esőhozók”
Egy szürke, borongós, esős nyári kora reggelen Bors-Fiszli Editke, Bors István és e sorok írója magunk mögött hagytuk a régmúltat idéző rozsdás gyárkémények, kohók és bányák világát, a mi Osztravánkat. Ezerháromszáz kilométer állt előttünk, a szomorkás esős időjárás végigkísért minket …

Már a huszadik!

Miért is van hatalmas jelentősége a minden évben megrendezésre kerülő művelődési táboroknak? Mit is jelentenek ezek a táborok számunkra itt élő magyaroknak Csehországban? Mi a táborok vonzereje? Miért is számoljuk a napokat és várjuk a következő évit?

Mindenkinek mást jelentenek, mint ahogy mindannyian másak vagyunk. Van, akinek az újra találkozás örömét, új baráti kapcsolatok kialakulását, szórakozást és mulatást magyar nyelven és a magyar zenére, van, akinek a magyar kultúrát, a művelődést, a tudásszomj csillapítását, de vannak olyanok is, akik a hétvégét egyszerűen csak a kellemes kikapcsolódásnak veszik a szép és kellemes környezetben, ahol természetesen nem hiányozhat a magyar szó. A fenn említett kérdésekre a válaszokat a táborlakókkal készített helyszíni interjúk adják meg. De mielőtt részletezném az összegyűjtött véleményeket, szeretnék először is visszatérni a kezdetekhez. Hogyan is kezdődött?
Becske Katalin, (Prága), a táborok ötletgazdája

1996-2000 között voltam a CSMMSZ szerv…