Ugrás a fő tartalomra

Magyar valóságok küszöbein



Benyomásaim négyhónapos csehországi magyarként
            Azt hiszem, hogy három napja jegyzem már a gondolatokat ahhoz, hogy mit is akarok leírni. Vagy még pontosabban fogalmazva: mit akarok közölni az írás által. De lélekben már szeptember óta gyűjtöm őket, raktározom azokban a bizonyos fiókokban, ahonnan egyszer csak előhúzhatom szükség esetén. Ahogy egyre többet és egyre intenzívebben jár az agyam ezen, a fejemben zseniális párbeszédek, körmondatok fogalmazódnak meg, s olyankor mindig az jut eszembe, hogy de jó is lenne egy gondolatírógép, ami ott és akkor azt írja le, amit és ahogy épp megfogalmaztam. De ilyen sajnos még nincs. Pedig biztosan nagy népszerűségnek örvendene, ha valaki feltalálná. Hajrá, innovátorok!
            Igazából arról lesz szó, hogy milyen határon túli magyarként egy másik határon túl lenni. Vagyis kárpátaljai magyarként csehországi magyarnak, miután körülbelül öt évig éltem magyarországi magyarként is. Hát igen, ez ilyen összetett. De követhető. Remélem...
            Még egyszerűbben (?): idegenként idegenben mindenhol és bárhol.

 

            Mert otthon (Kárpátalján) magyar vagyok, Magyarországon azért még mindig gyakran ukrán, Prágában meg leginkább magyar, vagy magyar kárpátaljai. Ki érti ezt?
            Még azt hiszem, hogy októberben kaptam azt a kérdést, hogy sikerült-e beilleszkednem. Kikerekedett szemekkel csodálkoztam a kérdés gazdájára, hisz nekem mindaddig eszembe sem jutott, hogy külön tárgyalandó vagy figyelendő dolog lenne ez. Csak jöttem és elkezdtem ittlenni. És nagy hirtelenséggel a pillanat hevében megfogalmazódott bennem, hogy miért volt ez így: én örökös határon túliként kerültem szintén határon túli szituációba, úgyhogy ez nem okozott gondot (legalábbis én így érzem). És kicsit mégis más az itt élőkhöz képest. Mi, kárpátaljaiak, belekerültünk (ha úgy tetszik: belekényszerültünk) a történelem sajátos fintora során abba a helyzetbe, amiben most is vagyunk. Nem mi választottuk, mi "csak" éljük, ahogy tudjuk – és ahogy engedik. Míg a csehországi magyarok többsége önszántából van ott, ahol. Maguk választották ezt a helyzetet, a saját boldogulások keresése végett vannak itt. Vagyis ők élnek, ahol akarnak és tudnak, mi pedig élünk, ahol vagyunk (érdekes, hogy így fogalmazok, holott én is épp egy prágai szobában ülök most teljesen önszántamból; de hát nem tudom, nem is akarom megtagadni önmagam...).
            Ebből fakadóan érzem azt, hogy talán egy küzdelmesebb fajtából vagyok. Ami az emberek többségének alapvető és természetes, az nekünk elképzelhetetlen vagy fényév távolság. 
Értem ez alatt akár a tömegközlekedés fejlettségét: a cseh fővárosban percenként kb. hét villamos, négy autóbusz és hat metró indul egyik megállóból a másikba, míg otthon óránként legfeljebb három távolsági busz a városokban – vagy marsrutka, ha úgy tetszik –, a falvakban óránként egy, és este hat után képtelenség eljutni 15 km-es távolságra, ha nincs saját autód. Az utak pedig néhol szinte túlvilágiak: vagy nincsenek, vagy olyanok, mint a Holdon.
            Zakarpattya – én így szeretlek!

            Ehhez képest Budapestre kerülni a húszas éveim elején és azt tapasztalni, hogy hiába van annyi lehetőségem eljutni A-ból B-be, így is legalább 40 percet vesz igénybe, mert olyan hatalmas a város, akkor egyből megérti az emberfia, miért rohannak annyit és mégis alig érkeznek az ott élők. Otthon valahogy több mindenre jutott időnk. Vagy többnek tűnt. Mostanra már magam sem tudom.
            Teljesen más az életszínvonal és a kulturális igény is. A létszükségletből fakadóan másfajta értékrendszerrel rendelkeznek a három említett helyen élők (rendelkezem én is, attól függően, épp hol vagyok). Míg Kárpátalján a mindennapi megélhetésért, az állandó gázáremeléssel és folyamatos inflációval küzdenek az emberek a stagnáló fizetések mellett (különösen most, a keleti országrészben zajló háborús állapotok miatt), addig Magyarországon többnyire az oktatási és politikai problémák élveznek figyelmet (persze ott is van rengeteg megélhetési problémával küzdő), Csehországban pedig talán a bébiszitter keresése volt eddig a legégetőbb gond a külföldi nyaralás vagy síelés mellett, amivel találkoztam.
            De hangsúlyozom: ez egy nagyfokú általánosítás, természetesen mindenhol vannak a vázoltaktól eltérő kivételek. Talán leginkább azokat a rétegeket festik le, amelyekben én mozgok az adott helyeken.
 Nemrég egy magyarországi ismerősömmel beszélgettem egy prágai kávézóban. Szintén a határontúliság volt a téma, s mondtam, hogy tapasztalatom szerint az otthoniak zárkózottabbak, nehezebben kommunikálnak idegen társaságban, nehezebben nyitnak az újdonságok felé (nem titok: hajdani magamból indultam ki). Kedves beszélgetőpartnerem mondta, hogy ezzel ő is így van. Erre én: "Igen ám, csak hogy ez nálad egyéni viselkedésforma, míg nálunk inkább népbetegség." Persze az egyetem, a doktoranduszi és pedagógusi évek, a baráti társaságok felvérteztek egy idő után egyfajta nyitott civilizációs és kulturális illemmel – 
de mi van azokkal, akiknek ez nem adatott meg?
             Mint ahogy fentebb is írtam, a küzdés a vérünkben van. Ebből fakadóan a teherbírásunk is elképesztő méreteket képes ölteni. Így amikor ide kerültem ösztöndíjasként, űzött vad módjára kerestem a lehetőségeket, hogy hol tudok egyáltalán tenni, segíteni valamit. 
Valamit, amivel én is elégedett vagyok: s mint kiderült, nekem nagyobb elvárásaim vannak magammal szemben, hisz több kimutatható (látható, érezhető, tapasztalható, tapintható stb.) eredményhez szoktam. Rengeteg energiámba került, hogy megtaláljam a helyem. Talán mostanra valamelyest sikerült, azt hiszem. Azt érzem, hogy végre érdemit csinálok, de azt még nem tudtam megszokni, hogy itt többet jelent az, ami számomra talán még kevés. De a visszajelzésekből kiindulva – amikor egy nap hárman is megkérdezték, hogy szeretném-e meghosszabbítani az ösztöndíjam – merem azt gondolni, hogy jól végzem a dolgom. És talán nem a halálos kimerültség mércéjével kell mérni az eredményességet.
            Az elmúlt hónapokban többször is találkoztam egy érdekes mondattal a cseh fővárosban, ami nyomott hagyott bennem. Mégpedig a következővel: "Szégyellem, hogy magyar vagyok." Annak kapcsán hangzott ez el, hogy egy eseményre nem gyűlt össze elég magyar résztvevő. Mostanra megfogalmazódott bennem, miért bánt ez a mondat. Én eddig sosem szégyelltem, hogy magyar vagyok. Mert nem viselkedtem úgy, hogy a magyarságomat restellnem kelljen. Olyan helyzetben már voltam, amikor azért pirultam, mert mások magyarok. De a kettő nem ugyanaz és nem összetévesztendő.
             


Számomra külön említésre méltó, hogy egy előadás alkalmával megdicsértek a szép beszédemért, mondván, hogy: "a kárpátaljaiak, na azok tudnak szépen magyarul beszélni!" De gondolom ezt a magyartanári büszkeségem is mondatja velem, aminek láthatóan szabad folyást engedek...



            S hogy végül milyen kárpátaljai magyarként Magyarországon át Csehországban élni? Vitathatatlanul nagyobb rálátást nyújt dolgokra. Vagy nagyobb rácsodálkozást. Úgymond életérettebbé (ha létezik ilyen szó...), tapasztaltabbá tesz. Mindenesetre az biztonsággal kijelenthető, hogy nem kiváltságos helyzet – bár a maga módján mindenképp az. Más. Nehezebb? Az biztos, hisz mindenkinek a sajátja a legnehezebb, nem?
            Büszke vagyok arra, ahonnan jöttem, amivé az formált, ahonnan jöttem. Érdekes, hogy ezt leginkább akkor érti meg, érzi át az ember, amikor elkerül a nagybetűs OTTHONRÓL. Ez nem identitáskeresés. Ez egy nagyfokú identitás-megerősítés.

A bejegyzést készítette: Demján Izabella

Megjegyzések

  1. Izabella ezt nagyon szépen megfogalmaztad. Talán azt, hogy a Csehországban éllő magyarok maguk választották, hogy itt élnek nem ponts. Ugyaúgy mit a Kárpáaljaiak kényszrből élnek Ukrainába, mi ugyanúgy 1920. 6. 4. Trianonnak köszönhetjük, hogy itt élünk. Üdvözlettel Sanyi Olomoucból

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Sanyi!
      Ahogy írtam, a csehországi magyarok többsége - nyilván ez nem mindenkire vonatkozik.
      Azért Kárpátalján az olyan külföldről érkező, aki ott keres megélhetést, fehér holló-számba megy (de nyilván akad olyan is), míg fordítva ez általánosabb: sokkal több megélhetési okokból odakerült magyar található Csehországban.
      Ahogy említettem is: ezek teljesen szubjektív meglátások. Négy hónap után talán nem is lehetnek mások.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Erdély az ízek birodalma II.

Barangolás Udvarhelyszéken és a Sóvidéken
Másnap a reggelit követően a Székelyudvarhelyhez közeli szejkefürdői forrásnál álltunk meg kortyolva egyet a gyógyvízből, majd pedig a borvízmúzeumba vittek el minket erdélyi barátaink. A múzeumban még a mai napig látható Orbán Balázs szobra, az ő neve szorosan összekapcsolódik Szejke-fürdővel, amellett hogy fényképeivel megörökítette a kor természeti, épített és néprajzi örökségét, felvirágoztatta az ottani fürdő kultúrát is. A rossz időjárási körülményekre való tekintettel sajnos nem tudtunk felmenni a Hargitára, a székelyek szent hegyére, így helyette a parajdi sóbánya felé vettük az irányt. Útközben megálltunk Tamási Áron sírjánál Farkaslakán, ő az egyike a három Áronnak, akire a székelység a mai napig nagyon büszke, ahogy egy ottani mondás tartja: „Tamási Áron, Márton Áron és Gábor Áron/ Székely népünk büszkesége mind a három”.

Ki is volt Tamási Áron? Író, neki köszönhetjük az Ábel trilógiát és nem mellesleg ő volt, aki a székely nyelvjárá…

Erdély az ízek birodalma I.

Erdély, az óriások földje, ahol a hegyek a felhőket érik. A mellettünk elsuhanó vidék olyan, mint egy szépen megfestett tájkép, ahol a részletek tökéletes színkavalkáddá állnak össze. Magasabbnál magasabb hegyek vidéke ez, amit a természet gyönyörű zöld színű, sűrű, erdős mintákkal tarkított szőnyege borít. Erdők és határtalan, napfényben úszó zöld, kövér mezők, amelyeken csordák legelésznek, ahol a dombokra a folyamatosan vándorló fehér felhők árnyéka vetül. Amikor visszagondolok az ott töltött egy hétre, ezek a képek villannak emlékezetembe. Azonkívül, hogy bejártuk Erdély egy kis szegletét, még az ottani ízekbe is sikerült belekóstolnunk. De ne rohanjunk ennyire előre, kezdem a legelején! 
„Esőhozók”
Egy szürke, borongós, esős nyári kora reggelen Bors-Fiszli Editke, Bors István és e sorok írója magunk mögött hagytuk a régmúltat idéző rozsdás gyárkémények, kohók és bányák világát, a mi Osztravánkat. Ezerháromszáz kilométer állt előttünk, a szomorkás esős időjárás végigkísért minket …

Egy fél évnyi AED tevékenység, röviden és tömören

Egy fél évnyi AED tevékenység, röviden és tömören     Szeretett Prágánkban az új szemeszter még csak jövőnek számított szeptember végén, az idén 60 éves AED héttagú képviselete, beleértve az új elnökségi tagokat viszont már elkezdte a munkát, egy szinttel feljebb, a Diákhálózat Hallgatói parlamentjén. Ja, már miután odaértünk, mert nem csak egy autónk veszett el… 
     Azzal a lelkesedéssel estünk neki rögtön hétfőn a saját rendezvényeink tervezéséhez is, új tagokkal bővülve. És ez meg is mutatkozott a nyitógyűlésen: „50 perc alatt megszerveztünk egy egész szemesztert, ez má’ valami!” És még mindig ugyanezzel a lendülettel pár nap múlva meg is nyitottuk a szemesztert egy kellemes kis sörözés keretein belül. Voltak új arcok, meg új nevek, aztán már csak össze kellett rakni őket…
     Két héttel később, a brünni Kafedik Mega7vége nevű rendezvénye után vasárnap természetesen teljesen fitten találkoztunk a Prágai Magyar Katolikus Lelkészség (azóta már plébánia lett) udvarán délelőtt a tanév…