Ugrás a fő tartalomra

Magyar valóságok küszöbein



Benyomásaim négyhónapos csehországi magyarként
            Azt hiszem, hogy három napja jegyzem már a gondolatokat ahhoz, hogy mit is akarok leírni. Vagy még pontosabban fogalmazva: mit akarok közölni az írás által. De lélekben már szeptember óta gyűjtöm őket, raktározom azokban a bizonyos fiókokban, ahonnan egyszer csak előhúzhatom szükség esetén. Ahogy egyre többet és egyre intenzívebben jár az agyam ezen, a fejemben zseniális párbeszédek, körmondatok fogalmazódnak meg, s olyankor mindig az jut eszembe, hogy de jó is lenne egy gondolatírógép, ami ott és akkor azt írja le, amit és ahogy épp megfogalmaztam. De ilyen sajnos még nincs. Pedig biztosan nagy népszerűségnek örvendene, ha valaki feltalálná. Hajrá, innovátorok!
            Igazából arról lesz szó, hogy milyen határon túli magyarként egy másik határon túl lenni. Vagyis kárpátaljai magyarként csehországi magyarnak, miután körülbelül öt évig éltem magyarországi magyarként is. Hát igen, ez ilyen összetett. De követhető. Remélem...
            Még egyszerűbben (?): idegenként idegenben mindenhol és bárhol.

 

            Mert otthon (Kárpátalján) magyar vagyok, Magyarországon azért még mindig gyakran ukrán, Prágában meg leginkább magyar, vagy magyar kárpátaljai. Ki érti ezt?
            Még azt hiszem, hogy októberben kaptam azt a kérdést, hogy sikerült-e beilleszkednem. Kikerekedett szemekkel csodálkoztam a kérdés gazdájára, hisz nekem mindaddig eszembe sem jutott, hogy külön tárgyalandó vagy figyelendő dolog lenne ez. Csak jöttem és elkezdtem ittlenni. És nagy hirtelenséggel a pillanat hevében megfogalmazódott bennem, hogy miért volt ez így: én örökös határon túliként kerültem szintén határon túli szituációba, úgyhogy ez nem okozott gondot (legalábbis én így érzem). És kicsit mégis más az itt élőkhöz képest. Mi, kárpátaljaiak, belekerültünk (ha úgy tetszik: belekényszerültünk) a történelem sajátos fintora során abba a helyzetbe, amiben most is vagyunk. Nem mi választottuk, mi "csak" éljük, ahogy tudjuk – és ahogy engedik. Míg a csehországi magyarok többsége önszántából van ott, ahol. Maguk választották ezt a helyzetet, a saját boldogulások keresése végett vannak itt. Vagyis ők élnek, ahol akarnak és tudnak, mi pedig élünk, ahol vagyunk (érdekes, hogy így fogalmazok, holott én is épp egy prágai szobában ülök most teljesen önszántamból; de hát nem tudom, nem is akarom megtagadni önmagam...).
            Ebből fakadóan érzem azt, hogy talán egy küzdelmesebb fajtából vagyok. Ami az emberek többségének alapvető és természetes, az nekünk elképzelhetetlen vagy fényév távolság. 
Értem ez alatt akár a tömegközlekedés fejlettségét: a cseh fővárosban percenként kb. hét villamos, négy autóbusz és hat metró indul egyik megállóból a másikba, míg otthon óránként legfeljebb három távolsági busz a városokban – vagy marsrutka, ha úgy tetszik –, a falvakban óránként egy, és este hat után képtelenség eljutni 15 km-es távolságra, ha nincs saját autód. Az utak pedig néhol szinte túlvilágiak: vagy nincsenek, vagy olyanok, mint a Holdon.
            Zakarpattya – én így szeretlek!

            Ehhez képest Budapestre kerülni a húszas éveim elején és azt tapasztalni, hogy hiába van annyi lehetőségem eljutni A-ból B-be, így is legalább 40 percet vesz igénybe, mert olyan hatalmas a város, akkor egyből megérti az emberfia, miért rohannak annyit és mégis alig érkeznek az ott élők. Otthon valahogy több mindenre jutott időnk. Vagy többnek tűnt. Mostanra már magam sem tudom.
            Teljesen más az életszínvonal és a kulturális igény is. A létszükségletből fakadóan másfajta értékrendszerrel rendelkeznek a három említett helyen élők (rendelkezem én is, attól függően, épp hol vagyok). Míg Kárpátalján a mindennapi megélhetésért, az állandó gázáremeléssel és folyamatos inflációval küzdenek az emberek a stagnáló fizetések mellett (különösen most, a keleti országrészben zajló háborús állapotok miatt), addig Magyarországon többnyire az oktatási és politikai problémák élveznek figyelmet (persze ott is van rengeteg megélhetési problémával küzdő), Csehországban pedig talán a bébiszitter keresése volt eddig a legégetőbb gond a külföldi nyaralás vagy síelés mellett, amivel találkoztam.
            De hangsúlyozom: ez egy nagyfokú általánosítás, természetesen mindenhol vannak a vázoltaktól eltérő kivételek. Talán leginkább azokat a rétegeket festik le, amelyekben én mozgok az adott helyeken.
 Nemrég egy magyarországi ismerősömmel beszélgettem egy prágai kávézóban. Szintén a határontúliság volt a téma, s mondtam, hogy tapasztalatom szerint az otthoniak zárkózottabbak, nehezebben kommunikálnak idegen társaságban, nehezebben nyitnak az újdonságok felé (nem titok: hajdani magamból indultam ki). Kedves beszélgetőpartnerem mondta, hogy ezzel ő is így van. Erre én: "Igen ám, csak hogy ez nálad egyéni viselkedésforma, míg nálunk inkább népbetegség." Persze az egyetem, a doktoranduszi és pedagógusi évek, a baráti társaságok felvérteztek egy idő után egyfajta nyitott civilizációs és kulturális illemmel – 
de mi van azokkal, akiknek ez nem adatott meg?
             Mint ahogy fentebb is írtam, a küzdés a vérünkben van. Ebből fakadóan a teherbírásunk is elképesztő méreteket képes ölteni. Így amikor ide kerültem ösztöndíjasként, űzött vad módjára kerestem a lehetőségeket, hogy hol tudok egyáltalán tenni, segíteni valamit. 
Valamit, amivel én is elégedett vagyok: s mint kiderült, nekem nagyobb elvárásaim vannak magammal szemben, hisz több kimutatható (látható, érezhető, tapasztalható, tapintható stb.) eredményhez szoktam. Rengeteg energiámba került, hogy megtaláljam a helyem. Talán mostanra valamelyest sikerült, azt hiszem. Azt érzem, hogy végre érdemit csinálok, de azt még nem tudtam megszokni, hogy itt többet jelent az, ami számomra talán még kevés. De a visszajelzésekből kiindulva – amikor egy nap hárman is megkérdezték, hogy szeretném-e meghosszabbítani az ösztöndíjam – merem azt gondolni, hogy jól végzem a dolgom. És talán nem a halálos kimerültség mércéjével kell mérni az eredményességet.
            Az elmúlt hónapokban többször is találkoztam egy érdekes mondattal a cseh fővárosban, ami nyomott hagyott bennem. Mégpedig a következővel: "Szégyellem, hogy magyar vagyok." Annak kapcsán hangzott ez el, hogy egy eseményre nem gyűlt össze elég magyar résztvevő. Mostanra megfogalmazódott bennem, miért bánt ez a mondat. Én eddig sosem szégyelltem, hogy magyar vagyok. Mert nem viselkedtem úgy, hogy a magyarságomat restellnem kelljen. Olyan helyzetben már voltam, amikor azért pirultam, mert mások magyarok. De a kettő nem ugyanaz és nem összetévesztendő.
             


Számomra külön említésre méltó, hogy egy előadás alkalmával megdicsértek a szép beszédemért, mondván, hogy: "a kárpátaljaiak, na azok tudnak szépen magyarul beszélni!" De gondolom ezt a magyartanári büszkeségem is mondatja velem, aminek láthatóan szabad folyást engedek...



            S hogy végül milyen kárpátaljai magyarként Magyarországon át Csehországban élni? Vitathatatlanul nagyobb rálátást nyújt dolgokra. Vagy nagyobb rácsodálkozást. Úgymond életérettebbé (ha létezik ilyen szó...), tapasztaltabbá tesz. Mindenesetre az biztonsággal kijelenthető, hogy nem kiváltságos helyzet – bár a maga módján mindenképp az. Más. Nehezebb? Az biztos, hisz mindenkinek a sajátja a legnehezebb, nem?
            Büszke vagyok arra, ahonnan jöttem, amivé az formált, ahonnan jöttem. Érdekes, hogy ezt leginkább akkor érti meg, érzi át az ember, amikor elkerül a nagybetűs OTTHONRÓL. Ez nem identitáskeresés. Ez egy nagyfokú identitás-megerősítés.

A bejegyzést készítette: Demján Izabella

Megjegyzések

  1. Izabella ezt nagyon szépen megfogalmaztad. Talán azt, hogy a Csehországban éllő magyarok maguk választották, hogy itt élnek nem ponts. Ugyaúgy mit a Kárpáaljaiak kényszrből élnek Ukrainába, mi ugyanúgy 1920. 6. 4. Trianonnak köszönhetjük, hogy itt élünk. Üdvözlettel Sanyi Olomoucból

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Sanyi!
      Ahogy írtam, a csehországi magyarok többsége - nyilván ez nem mindenkire vonatkozik.
      Azért Kárpátalján az olyan külföldről érkező, aki ott keres megélhetést, fehér holló-számba megy (de nyilván akad olyan is), míg fordítva ez általánosabb: sokkal több megélhetési okokból odakerült magyar található Csehországban.
      Ahogy említettem is: ezek teljesen szubjektív meglátások. Négy hónap után talán nem is lehetnek mások.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A magyar- és a cseh gasztronómia avagy beszélgetés az ostravai magyar klub lovagrendi szakácsával Bors-Fiszli Editkével

A Receptek a magyar konyhából c. rendezvénysorozatunk főszakácsával Bors-Fiszli Editkével beszélgettem a rendezvényről és a magyar és a cseh gasztronómiáról.  Hogyan is vált az ostravai magyar klub a magyar gasztronómia helyi fellegvárává? Mik a főbb hasonlóságok és különbségek a magyar és a cseh íz világ között? Hogyan is vált az ostravai magyar lakos, Editke a magyarországi Népi Ízőrző Lovagrend lovagrendi szakácsává? A következő sorok megadják a választ.
Editke:A történet 2010 augusztusában a kouty-i művelődési táborban kezdődött, ahol megismerkedtem az egyik ostravai klubtaggal, Bors Istvánnal. A kapcsolatunk később komolyra fordult, majd pedig összeházasodtunk. Az Ostravai Magyar Klubba beléptem, amikor idekerültem, nemcsak a férjem, hanem az unokatestvérem, Magdika révén is klubtag lettem. Később a vezetőségnek is a tagja lettem. Jenei János ötletére elhatároztuk, hogy bevezetünk egy magyar konyhát, egy úgynevezett főzőesemény sorozatot, ahol a magyar ízeket fogjuk bemutatni az …

Sárkánykaland

Tavaly előtt, még 2015-ben tettek szert az ostravai magyarok egy nyaralás keretén belül egy új ismertségre, a nyírbátori Rácz Mihályra, aki a Kakukk Étterem és Panzió tulajdonosa. De, hogy ez még ne legyen elég, ő az alapítója a Népi Ízőrző Lovagrendnek is, ami- ahogy a nevéből már észlelhető- a népi konyha világát szeretné feleleveníteni, újragondolni és terjeszteni modern világunk különböző pontjaira. Eme fő cél érdekében nem csak a régió, de külföldi magyarlakta területek egyes tagjait is bevont a Lovagrend népszerűsítésébe. De mielőtt ide kitérnék, el kell hogy mondjam, hogy az elején csak egy jópofa főzőestről volt szó nálunk, Ostraván, ahol a Nagymester segítőivel karöltve meglátogatott minket és részt vett a Receptek a Magyar konyhából főzőrendezvényünkön, mint vendégszakács. Ennek a jólmenő barátságnak a folytatása lett, amikor Misi bátyánk elhatározta, hogy mifelénk is terjeszteni kell a népi ízeket. Ennek érdekében 2016 nyarán meghívott egy kisebb csapatot Nyírbátorba a Szá…

Egy fél évnyi AED tevékenység, röviden és tömören

Egy fél évnyi AED tevékenység, röviden és tömören     Szeretett Prágánkban az új szemeszter még csak jövőnek számított szeptember végén, az idén 60 éves AED héttagú képviselete, beleértve az új elnökségi tagokat viszont már elkezdte a munkát, egy szinttel feljebb, a Diákhálózat Hallgatói parlamentjén. Ja, már miután odaértünk, mert nem csak egy autónk veszett el… 
     Azzal a lelkesedéssel estünk neki rögtön hétfőn a saját rendezvényeink tervezéséhez is, új tagokkal bővülve. És ez meg is mutatkozott a nyitógyűlésen: „50 perc alatt megszerveztünk egy egész szemesztert, ez má’ valami!” És még mindig ugyanezzel a lendülettel pár nap múlva meg is nyitottuk a szemesztert egy kellemes kis sörözés keretein belül. Voltak új arcok, meg új nevek, aztán már csak össze kellett rakni őket…
     Két héttel később, a brünni Kafedik Mega7vége nevű rendezvénye után vasárnap természetesen teljesen fitten találkoztunk a Prágai Magyar Katolikus Lelkészség (azóta már plébánia lett) udvarán délelőtt a tanév…