Ugrás a fő tartalomra

Magyar diákként Csehországban- elmélkedés egy diák tollából

     Szlovákiából, Felvidékről érkezett magyar diák Csehországban tanul. Eléggé érdekes kombináció, mégis ma már nagyon gyakori. De mi lehet az oka annak, hogy sok magyar felvidéki fiatal cseh földre jön tanulni, amikor választhatná Szlovákiát vagy az Anyaországot is? Ahány ember, annyi ok, annyi döntés. Lehetne veszekedni, hogy mi is szól ellene, vagy mi mellette. Mégis szeretném inkább a saját szempontjaim szerint megítélni ezt a helyzetet.
     A nevem Ivkovič Krisztina. Léváról vagyok, Felvidékről, magyar családból, magyar környezetből, félig magyar térségből. A helység már súrolja a magyar-szlovák népek határvonalát, mégis mi még megmaradtunk magyaroknak, büszke magyaroknak. Mert a magyarságunkra mindig büszkén kell tekintenünk, legyünk a világ bármely pontján. Ez nem egy olyan dolog, amit miután belénkvésett a sok évezredes múlt, csak úgy mitha mi sem történt volna elfelejtjük bizonyos ,,nem állandó,, tényezők miatt. Mert nem lehet olyan faktor a környezetünkben, ami ezt a belénkvésődött nemzeti öntudatot ki tudná irtani. Ha mégis valakiből eltűnne, akkor a probléma forrása máshol keresendő. Például a vegyes család, nem magyar iskolák, környezet. De ez inkább egy másik témába tartozik...
     Térjünk is vissza az eredeti szálhoz. Tehát, magyar családban nevelkedtem, barátaim többsége magyar, óvodám és iskolái mind magyar anyanyelvűek, amíg nem kerültem választás elé: hova tovább egyetemre. Persze számomra mindig Budapest jelentette az egyetem fogalmát, ám ez idővel valahogy megváltozott. Egyrészt a gimnázium miatt, ahol/akik természetesen támogatták és nagyon szerették volna, ha Magyarországot választom, de úgy éreztem, akkor az egy nagyon nagy falat lett volna a számomra. Ezt főleg azért is mondom, mert aktív természetemből kifolyólog rengeteg dolog érdekel, kiskorom óta nagyon sok lehetőséget kipróbáltam, ami persze időigényes. Bár ez az aktivitás az érettségihez közeledve csökkent, ám mégis úgy éreztem, most más utat kell választanom. Anyanyelven tanulni nagy kincs, de akkor valami azt sugallta: hív a világ! 
     Második opció Pozsony, mert mégis csak közel van hozzám, mégis csak főváros, mégis sok a magyar, stb. De valahogy a felkészítők során megvilágosodtam és elhatároztam: oda nem! Mert nem tetszik, úgy éreztem már akkor is, hogy az nem az én városom, sem az én embereim. Na, ezekután mi maradt: kilőttem Magyarországot (Pesten kívül más tanulmányi város nem annyira érdekelt), Pozsonynak annyi (máshová a szívem pedig nem húzott), maradt Csehország. Azért maradt, mert akkoriban más ország, kultúra a tanyulmányaim szempontjából távol állt kicsit tőlem, féltem volna belefogni akár egy angol vagy svéd vagy amerikai egyetembe. De hogy én és a csehek? Elképzelhetetlen. Hiszen mindig úgy volt, hogy én szerettem volna magyar emberek közé menni, a bátyám pedig cseh földre. És mit hoz a Jóisten terve? Kutyuljunk össze mindent, dobáljuk át a fiatalokat és zavarjunk össze a dolgokat.
      És ez pontosan így is történt. Lett Ostrava. ,,Hogy mi? És hol? Biztos nem!!! És van ott orvosi? Jaj, igen, Olmützöt ismerem. Nem Olmütz, OSTRAVA!!!!,, Bár ez a konverzáció a mai napig majdnem nap mint nap megismétlődik. Hiába, az O betű után már nem hallják a STRAVÁT, csak a fejben hozzáképzelt LMÜTZ-ot. De már hozzászoktam.
     Vissza az eredeti gondolathoz. Tudatában voltam, hogy a csehekhez nagyon sok tanuló érkezik Szlovákiából, akiket ők sokszor beskatulyáznak a ,,szlovák,, jelző alatt úgy, hogy sokszor bele sem gondolnak, vannak itt például magyarok is. Ez az egyik oka, amiért megalakultak Csehország szerte a magyar szervezetek, mint a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége, vagy az ifjúsgi csoportulások közül a KAFEDIK vagy a prágai Ady Endre Diákkör. Ezek nagyban segítik nem csak a diákokat, de az ő ittlétüket, munkájukat, tanulmányaikat, pozitív életvitelüket is. És így vagyok ezzel én is. Hiszem nekem, egy magyar ajkú diáknak, aki végülis emellett az ország mellett tette le a voksát,  mégis fontos, hogy ne veszítse el magyarságtudatának folyamatos erősítését. Már így is sokszor megkapjuk a szebbnél szebb jelzőket nemzetiségünkre, anyanyelvünkre, kultúránkra és egyebek, de nem szabad ezt hagynunk. Ahogy otthon sem, úgy itt sem szabad engednünk ezt. Mint magyar diák, könnyebb lett volna olyan helyeken kezdenem az egyetemet, ahol már kiépített magyar ifjúsági szervezetek működnek (ha már Csehországról beszélünk). Ott hamarább ment volna talán a beilleszkedés, könnyebb dolgom lett volna a kapcsolatteremtés, párválasztás, diákmunka, szórakozás terén- természetesen ami a magyarokat illeti. Én mégis itt kötöttem ki Ostraván, az ország észak-keleti csücskében a szlovák és lengyel határtól néhány kilométerre, ahol magyarokat csak nagy ritkán talál az ember. Valahogy iderendelt a sors, ahol mintha csak az lenne a feladatom, hogy toborozzak. ,,Nincs magyar ifjúság? Vagy van, de nem tudsz róla? Akkor gyerünk, kezdj valamit!,, És ha jobban belegondolunk, ez a dolga minden már évek óta működő magyar (nem csak ifjúsági) szervezetnek itt, ebben az országban: toborozni, bátorítani, segíteni, felkarolni, összegyűjteni, barátkozni, ismerkedni, jól érezni magunkat. 
     Nagyon nagy szerencsém volt, hogy megtaláltam a már létező magyar klubbot itt Ostraván, ahol igazság szerint (mindenfajta sértést elkerülve) nem éppen az én korosztályom az átlag, de mégis amit kapok tőlük, az mindennel felér. Nekik hála érzem magam valamennyire otthon ezen a környéken, annak ellenére, hogy az otthonom több száz km-re van innen. Nekik hála erősíthetem magyarságom élő szóval (nem csak a családdal megtartott napi internetkapcsolattartás folyamán). Nekik hála jönnek vissza gyermekkori emlékeim a néptáncról, énekről, folklórról. Nekik hála van egy olyan hely, ahova ha bármikor bemegyek, otthon érzem magam, ahol mindig kedves szóval és csupa mosollyal fogadnak. Őket nem érdekli honnan jöttem, milyen tájszólással beszélek, mit tanulok, Magyar vagyok, ez a lényeg. És hálás vagyok Nekik, hogy ezt a tudatot csak erősítik bennem és bíztatnak.
     Sokszor azonban elgondolkoztam még az ittlétem elején: miért nem vagyok más nagyobb cseh városban, ahol vannak fiatalabbak is? Ma már ez meg sem fordul a fejemben. Hiszen itt is találok, ők megtaláltak engem. Most tűztük ki fő célunknak toborozni mint régen a vitézeket, hadd tudják, hogy itt is vannak fiatalokat, akik életerősek, vidámak és szükségük van ugyanúgy a többi magyar fiatal támogatására, egymásra, mint más magyar diákkörökben Csehországon belül.
     Magyar diákként Csehországban: JÓ. Legyen az a gyönyörű Prágában, a nyüzsgő Brünnben, a feltörekvő Ostraván vagy akárhol máshol. Úgy érzem, megtanít küzdeni, új lehetősegeket ad. Itt nem csak az anyanyelvedet, de más nyelveket is tudsz hasznosítani és még meg is tanulni, megismerkedhetsz a világ minden tájáról érkezett emberkékkel. Gazdagabbá teheted kulturális tudásodat megismerve a sok különböző nemzetiséget. És persze a cseh sör és a cseh ételek! Hajaj, kihagyhatalan! Nem tanulok anyanyelvemen, ami sokszor hátrány, de lehet pont emiatt tudom azt még jobban értékelni és gazdagítani saját létemet. Mindig mindennek két oldala van: a pohár vagy félig teli, vagy félig üres. Fontos, hogy honnan nézi az ember. Megtanultam, hogy félig mindig tele van és csak tölteni tudok bele tapasztalatokat, életérzéseket, élményeket.
     Magyaként mindig öröm lesz élni, diákként mindig öröm lesz tapasztalni, Csehországban tanulni mindig kihívás, de mégis szerencse, bátorság és megtiszteltetés lesz. Csak bátorítani tudok mindenkit az effajta gondolkodásmódra. Egy életünk van, csak egy játék, ahol a kocka eldobása után (bármi is jön ki) élveznünk kell minden lépést, míg ki nem esünk.
     Magyar diákként Csehországban: igenis megéri!

A bejegyzész készítette: Ivkovič Krisztina
   

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Erdély az ízek birodalma II.

Barangolás Udvarhelyszéken és a Sóvidéken
Másnap a reggelit követően a Székelyudvarhelyhez közeli szejkefürdői forrásnál álltunk meg kortyolva egyet a gyógyvízből, majd pedig a borvízmúzeumba vittek el minket erdélyi barátaink. A múzeumban még a mai napig látható Orbán Balázs szobra, az ő neve szorosan összekapcsolódik Szejke-fürdővel, amellett hogy fényképeivel megörökítette a kor természeti, épített és néprajzi örökségét, felvirágoztatta az ottani fürdő kultúrát is. A rossz időjárási körülményekre való tekintettel sajnos nem tudtunk felmenni a Hargitára, a székelyek szent hegyére, így helyette a parajdi sóbánya felé vettük az irányt. Útközben megálltunk Tamási Áron sírjánál Farkaslakán, ő az egyike a három Áronnak, akire a székelység a mai napig nagyon büszke, ahogy egy ottani mondás tartja: „Tamási Áron, Márton Áron és Gábor Áron/ Székely népünk büszkesége mind a három”.

Ki is volt Tamási Áron? Író, neki köszönhetjük az Ábel trilógiát és nem mellesleg ő volt, aki a székely nyelvjárá…

Erdély az ízek birodalma I.

Erdély, az óriások földje, ahol a hegyek a felhőket érik. A mellettünk elsuhanó vidék olyan, mint egy szépen megfestett tájkép, ahol a részletek tökéletes színkavalkáddá állnak össze. Magasabbnál magasabb hegyek vidéke ez, amit a természet gyönyörű zöld színű, sűrű, erdős mintákkal tarkított szőnyege borít. Erdők és határtalan, napfényben úszó zöld, kövér mezők, amelyeken csordák legelésznek, ahol a dombokra a folyamatosan vándorló fehér felhők árnyéka vetül. Amikor visszagondolok az ott töltött egy hétre, ezek a képek villannak emlékezetembe. Azonkívül, hogy bejártuk Erdély egy kis szegletét, még az ottani ízekbe is sikerült belekóstolnunk. De ne rohanjunk ennyire előre, kezdem a legelején! 
„Esőhozók”
Egy szürke, borongós, esős nyári kora reggelen Bors-Fiszli Editke, Bors István és e sorok írója magunk mögött hagytuk a régmúltat idéző rozsdás gyárkémények, kohók és bányák világát, a mi Osztravánkat. Ezerháromszáz kilométer állt előttünk, a szomorkás esős időjárás végigkísért minket …

Egy fél évnyi AED tevékenység, röviden és tömören

Egy fél évnyi AED tevékenység, röviden és tömören     Szeretett Prágánkban az új szemeszter még csak jövőnek számított szeptember végén, az idén 60 éves AED héttagú képviselete, beleértve az új elnökségi tagokat viszont már elkezdte a munkát, egy szinttel feljebb, a Diákhálózat Hallgatói parlamentjén. Ja, már miután odaértünk, mert nem csak egy autónk veszett el… 
     Azzal a lelkesedéssel estünk neki rögtön hétfőn a saját rendezvényeink tervezéséhez is, új tagokkal bővülve. És ez meg is mutatkozott a nyitógyűlésen: „50 perc alatt megszerveztünk egy egész szemesztert, ez má’ valami!” És még mindig ugyanezzel a lendülettel pár nap múlva meg is nyitottuk a szemesztert egy kellemes kis sörözés keretein belül. Voltak új arcok, meg új nevek, aztán már csak össze kellett rakni őket…
     Két héttel később, a brünni Kafedik Mega7vége nevű rendezvénye után vasárnap természetesen teljesen fitten találkoztunk a Prágai Magyar Katolikus Lelkészség (azóta már plébánia lett) udvarán délelőtt a tanév…