Erdély az ízek birodalma II.

A szejkefürdői forrásnál a lovagrend tagjaival

Barangolás Udvarhelyszéken és a Sóvidéken

Másnap a reggelit követően a Székelyudvarhelyhez közeli szejkefürdői forrásnál álltunk meg kortyolva egyet a gyógyvízből, majd pedig a borvízmúzeumba vittek el minket erdélyi barátaink. A múzeumban még a mai napig látható Orbán Balázs szobra, az ő neve szorosan összekapcsolódik Szejke-fürdővel, amellett hogy fényképeivel megörökítette a kor természeti, épített és néprajzi örökségét, felvirágoztatta az ottani fürdő kultúrát is.

A rossz időjárási körülményekre való tekintettel sajnos nem tudtunk felmenni a Hargitára, a székelyek szent hegyére, így helyette a parajdi sóbánya felé vettük az irányt. Útközben megálltunk Tamási Áron sírjánál Farkaslakán, ő az egyike a három Áronnak, akire a székelység a mai napig nagyon büszke, ahogy egy ottani mondás tartja: „Tamási Áron, Márton Áron és Gábor Áron/ Székely népünk büszkesége mind a három”.

Farkaslakán Tamási Áron sírjánál

Ki is volt Tamási Áron? Író, neki köszönhetjük az Ábel trilógiát és nem mellesleg ő volt, aki a székely nyelvjárást irodalmi rangra emelte. A farkaslakai megálló után a parajdi sóbányához mentünk – eléggé érdekes volt látni, hogy a múlt örökségét teljesen új tartalommal töltötték meg: az egykori tárnák élménypark és földalatti pláza látványát nyújtják az odalátogatónak. A felszín alatti a bányában tett sétánkat követően már kellően éhesek voltunk. Megálltunk az út szélén lévő parkolóhelyen piknikezni, de ez sem volt egy szokványos piknik, aminek ugyebár a legfontosabb kelléke a földre terített pokróc és a kosár teli minden jóval. Az ízőrzők mindenre gondoltak. Elemér csomagtartójában megdöbbenésemre egy komplett összehajtogatható asztalka rejtőzött. Végre annyi esős nap után végre kisütött a napocska és a napfényben fürdőzve fogyasztottuk az asztalkára kitett finomságokat, volt ott minden, ami szem-szájnak ingere. Házilag frissen sütött kenyér, kolbász és Elemér fantasztikus vaníliás töltött tojása és még sorolhatnám tovább.

Asztalka tele minden jóval

Terülj, terülj asztalkám

Amíg jó ízűen fogyasztottuk az ebédünket hozzánk közel, egy kanyarból fiatalokkal teli autó bukkant elő, és láttuk, amint lesodródott az útról a túloldalon lévő nádasba. „Szerencsére a Csíksomlyói Szűzanya kötényébe estek” – állapították meg vendéglátóink arra apropózva, hogy az autóban ülő utasoknak nem esett bajuk. De ránk is vigyázott a Szűzanya, mivel akkor és ott biztonságos helyen voltunk. A finom ebéd után Szovátára indultunk, ahol tettünk egy sétát a Medve-tó körül, ami alakjáról kapta a nevét, ami olyan, mint egy kiterített medvebőr. Szováta szép kis városka a fő utcáját szebbnél-szebb épületek szegélyezik. Mielőtt visszaindultunk volna a csíksomlyói szállásunkra még megálltunk Korondon, szétnéztünk a bazárban, ahol gyönyörű díszes kerámiák közül tudtunk választani. Amíg a többiek vásároltak ellátogattam a helyi templomhoz, ahol Márton Áron emlékműve volt, aki korábban Erdély püspöki tisztségét töltötte be.

A Medve-tónál

Tartalmas nap állt mögöttünk, a történelem végigkísérte utunkat nagyon sok információt tudtunk meg, tudásunk sokat gyarapodott. Már késő délutánra járt, de mielőtt visszatértünk volna Csíksomlyóra, a szállásra, megálltunk ismét Szejkefürdőn, ahol Orbán Balázs sírja előtt sorakozó székelykapu-soron áthaladva sétáltunk fel a legnagyobb székely kopjafás síremlékéhez. A kis séta után Elemér egy kis miccs-sütésre invitált minket. A miccs a román konyha jellegzetes étele, marha-, sertés- és birkahús keverékéből készülő borssal, fokhagymával és csomborral fűszerezett grillezett hosszú húsrudacskák. A miccshez Elemér finom saját készítésű finomabbnál-finomabb mustárait kínálta. A nap már lement, eltűnt a horizonton, de annyira még világos volt, hogy láthattuk Máréfalva szépséges székelykapuit útban Csíksomlyó felé.

Az Orbán Balázs sírja előtt sorakozó székelykapu-sor I.

Az Orbán Balázs sírja előtt sorakozó székelykapu-sor II.

Elemér készíti a miccset

A román konyha jellegzetes étele a miccs

Koszorúzás az Ezeréves-határhalomnál

Kilátás a Gyímesekre, gyönyörű panoráma

Az előző napi eseménydús napot követően egy hétfői reggelen elhagytuk Csíksomlyót és megindultunk Villámmal Csíkszépvízre, ahol Magdikánál egy közös reggeli elfogyasztását követően elindultunk a festői Gyímesekbe az Ezeréves-határhoz. Gyönyörű napos időre ébredtünk tisztán látva a környék hegyeit. Végre az esőfelhők messze elkerültek minket, az „esőhozók” társaságát. Útközben megálltunk kicsit gyönyörködni a tájban, Attilával és Terikével kocsival felmentünk a legközelebbi szomszédos dombra, ahol lélegzetelállítóan gyönyörű kilátás tárult a Gyímesekre. A dombtetőn nagy erdei virágok sokaságával tarkított mezőn találtunk magunkat. Megálltam és átadtam magam a pillanatnak enyhe szellő simogatta az arcomat, a hegyekre a gyorsan vándorló fehér felhők árnyéka vetült. Festői volt a táj, mesebeli volt, ahogy a természet színei tökéletesen összeálltak egységes egésszé. Maradtam volna még, de menni kellett tovább. Fél órával később viszont megérkeztünk a történelmi Magyarország ezer éves határához.

A csehországi magyarok nevében koszorúztunk

A koszorúnk

A bakterház az ezeréves határnál

A csehországi magyarok nevében hárman megkoszorúztuk a bakterháznál lévő határhalmot, az erdélyi testvéreink is elhelyezték az ő koszorújukat. Nagyon szerencsések voltunk, mivel a bakterház éppen nyitva volt és be tudtunk menni, szétnézni. Ezután felmentünk a Rákóczi-vár lépcsőin, ahol gyönyörű kilátás tárult elénk. A vár tetején felköszöntöttük Gézát, aki aznap ünnepelte születésnapját. Ezt követően egy finom kürtös kalács elfogyasztása után Antal Péter és kedves felesége társaságában élveztük a csángó-magyarok vendégszeretetét a Hidegségben. A gyímesi csángó-magyarok vidéke ez, a tartalmas ebéd elfogyasztása után körbesétáltam Péter bácsi telkén, irigylésre méltóan szép helyen laknak kilátással a magasabbnál-magasabb hegyekre. Nagyon érdekes volt hallani a csángó magyar nyelvet, nagyon szép emlék marad ez is. Hihetetlen szerencsénk volt, mivel a hidegségi falu főutcáján egy csángó népviseletbe öltözött leány sétált, élőben még soha nem láttam csángó-viseletbe öltözött személyt. Délután volt és nagyon gyorsan elrohant az idő. Útnak indultunk vissza Attilához Marosfőre, az utunkat a nagy turulmadár figyelte a messzi távolról. A horizonton lévő három hegy – a Nagyhagymás, az Egyeskő és az Öcsém – egy hatalmas turulmadarat formázott középen a fej, jobbról és balról a két hatalmas szárnnyal.

Székelykapu és kopjafák közel az ezeréves határhoz

Hidegség, Csángóföld, vendégségben Antal Péternél

Egy csángó népviseletbe öltözött helyi lakos

A hatalmas turulmadár

A magyar identitás védelmezői

Az utolsó napok egyikére ébredtünk, közeledett az indulás dátuma, de azért még volt két eseménydús teljes nap, amit erdélyi barátainkkal töltöttünk. A finom reggeli és a 4F-es kávé után a Gyilkos-tóhoz vettük az útirányt. Gyergyószentmiklóson volt a találkozási pont, ahol Alíznál gyűlt össze a kiscsapat, az aznapi kiránduláshoz, Tibor és a tehetséges, gyümölcs- és zöldségfaragó fiatal mester, Ferike is csatlakozott hozzánk. Az első megállónk a Pongrác-tetőn (1256m) volt, ahonnan gyönyörű kilátás tárult elénk, hogy konyhai hasonlattal éljek a „gyergyói levesestál” felé, amelynek alján fekszik Gyergyószentmiklós és a környező falvak. Szépen kirajzolódott a medence és a „levesestál” peremét övező hegyek vonala. A kis rövid megálló után tovább folyattuk utunkat a Békás-szoros felé, igen látványos útvonal ez, mindkét oldalon meredek, sziklafalak tornyosuló tömbjein zöld, kisebb fás csoportok foltjai mutatják, hogy a legkeményebb feltételek ellenére is mennyire erős az élni akarás. Ez az erős ragaszkodás a túlélésre emlékeztet, amelyet számomra a székelyek testesítenek meg. Amikor meghallom azt a kifejezést, hogy székely a következő kifejezések jutnak az eszembe: vendégszeretet, jellegzetes székely bajusz, jó humor, vidámság és a székely viccek. De ők ennél jóval többek, ők örök harcosok, védelmezők, akik eredetileg a Magyar Királyság fontos határőrizetének gerincét képezték, tovább folytatják a harcot, de immáron a magyar identitás megtartásáért és védelmezéséért.

A Pongrác-tetőn (1256m)

A Békás-szorosban

Az erős túl élni akarás a meredek hegyoldalon

Csónakázás a tavon

Emlékezetes csónakázás Gyilkos-tón

A Békás-szorosban elidőztünk kicsit, a szoroson áthaladó vízfolyás csak úgy vágtatott, rendszerint a Békás-patak egy szelíd vékonyka lassú patakocska, de az előző napok esőzései elég szépen megduzzasztották. A sok zajos turista ellenére egy kisebb sziklára leülve élveztem a természet, gyors jól megkomponált vízi szimfóniáját. A szorosból a Gyilkos-tóhoz indultunk, amit Székelyföld legszebb tavaként tartanak számon, hihetetlen érdekes módon pontosan tudják, hogy ez a tó 1837 körül keletkezett. A tó egy közeli hegyről lecsúszó nagy mennyiségű törmelék következtében keletkezett elzárva több kisebb patak folyását. A természetben valaminek a halála egyben valami számára az új élet forrása, a halál az élet vize. A meszes víz jól megőrizte a tó felszínéből kiemelkedő fák csonkjait. A nap intenzíven sütött, a sugarai visszatükröződtek a vízfelszínen, a tó hívószava miatt nem tudtunk ellenállni egy kis csónakázásnak. Csónakba pattantunk, de az elindulás nem igazán volt zökkenőmentes, én voltam az evezős, de valahogy sehogy sem sikerült elindulni. Egyből jött is néhány emlékezetes sorocska, hogy egy kis öniróniát gyakoroljak: „Kis csónakom leng a Duna vízén kislány áll a túlsó szélén, selyemkendőt lebegtet kezében Isten veled kedvesem örökre…” Hát, ahogy én eveztem az örökre borítékolható volt, és a túlsó szélén nem egy csodálatos leányka állt, hanem Tibor hasát fogva, kameráját majd elejtve nevetett. De jött az áttörés Ferike kezébe vette a kezdeményezést, és átvette az evezőlapátokat, elsőre valószínűleg a szirének hívószava miatt a szépséges nádasban kötöttünk ki, de túllendülve a kissé döcögős kezdésen, Ferikének köszönhetően, sikerült bejárni a tó felszínét.

Egy finom ebéd a Gyilkos-tónál

Az emlékezetes evezős túra után a nagy meleg miatt ittunk néhány frissítőt, személy szerint szerencsém volt mivel, volt ott jó hideg retrocímkés Ursus, azaz Medve sörük is. Alíz lánya és kedves barátnője finom ebéddel várt minket. Egy szép, szegélyén színes virágokkal benőtt virágládákkal tarkított kis teraszon fogyasztottuk el az ebédünket, ami finom csorba volt és borsos tokány. A néhány órányi együtt töltött idő után hamarosan szétvált a csapat, de az osztravai magyar kiscsapat Villámmal még elment Szárhegyre, Alíz szülőfalujába, ahol még ellátogattunk a Ferences-kolostorhoz. Gyergyószentmiklósra hazavittük Alízt, aki már nagyban készült a másnapi Székelyi Konyha következő adására, ahol is a mi osztravai Editkénk együtt főzött a kamerák előtt Alízzal, a Székely Konyha Magazin műsorvezetőjével. Már nagyon várom, mikor kerül adásba a felvétel. Szárhegy után visszamentünk Attilához Marosfőre, aki már frissen gőzölgő frankfurtilevessel várt minket. Erről a levesről jut eszembe, hogy Attila cselesen megint kicsalt engem és Istvánt a konyhába leves-kóstolásnak álcázott fedősztorival, ugyanis a tanácsunkat kérte, mi is hiányzik még a frankfurti levesből. Azonban egyből ráeszméltünk, lényegében azért hívott ki bennünket, hogy meglepjen a rádió kívánságműsorában egy nekünk küldött számmal. A finom leves és néhány kiscipős feles pohárból elfogyasztott pálinka után álomra szenderültünk.

István gombászás közben

Gombászás és búcsúvacsora

Elérkezett az utolsó teljes nap, szomorúan gondolva arra, hogy holnap el kell, hogy induljunk. Az osztravai magyar kiscsapat kettévált, Editke elment főzni Alízzal Gyergyószentmiklósra, míg a két daliás legény, a kis bors, aki erős és vannak barátai illetve én, elmentünk Attilával gombászni. A korábbi napok és hetek esőzései a gombászók mennyországává változtatta a helyi erdőket. Attila telkétől nem mentünk messze körülbelül ötszáz méteres sugarú körben, annyi gombát találtunk, mint amire álmunkban sem gondoltunk. Festői mezei virágos színes réteken haladtunk és szépen teltek a kosaraink és hátizsákjaink, gyűjtöttük is szorgosan a vacsoránakvalót. Attila a főgombászunk felügyelete alatt és a lelkesen minket követő Iszkiri-kutyus társaságában, mint a lelkes kis gyerekek gyűjtöttük a szebbnél szebb gombákat. Az erdő egy olyan szupermarket, ahol hatalmas a választék a gombákat tekintve és kedvünkre válogathatunk finomabbnál finomabb lehetőségek között. Ha odafigyelünk, akkor mindenkinek jut gomba, ahogy Alíz is mondta: „nem szabad semmilyen gombát eltaposni, mivel legközelebb jöhet egy olyan ember, aki azt ismeri és leszedheti”. A másik fontos tanács, amivel elláttak bennünket: tilos a gombát kitépni, a gyökere fölött kell elvágni, hogy legközelebb is teremhessen biztosítva a folytonosságot. Összhangban kell lenni a természettel, ha élvezni akarjuk bőséges gazdagságát. Három nagy kosárnyi és három nagy hátizsáknyi gombát gyűjtöttünk össze, szép nagy vacsora kerekedett a sok, egy hosszú asztalt lefedő mennyiségből. A gondos, gombatípusok szerinti, szétválogatást követően, szépen összevágtuk, és megtisztítottuk a gombákat. Éppen, ahogy érkeztünk, a majdnem teljes ízőrző csapat megérkezett, és együtt kezdte el készíteni az utolsó vacsorát, amit velük együtt fogyasztottunk el. Elemér és Ferike a gomba fasírtokat, Tibor a gombapaprikást, a lovagrendi lányok egy része készítette a rántott gombát, míg néhányan a puliszkát. Jó hangulat garantált volt, egyre jobban beesteledett és így szépen lassan hazaindult mindenki. Elköszöntünk mindenkitől és másnap reggel fájó szívvel elhagytuk Székelyföldet, de az biztos, hogy visszatérünk, hiszen a Hargita, a székelyek szent hegye már most egyre erősebben hívogat bennünket.

Csodálatos kilátás a hegyekre gombászás közben

A sikeres gombászás után, a búcsúvacsora

Lezárás

Az ízőrzők számára az ételkészítés nemcsak egy szimpla főzés, hanem művészet is egyben, amellyel az embereket boldoggá lehet tenni, mosolyt lehet csalni az arcokra. Tibor szavaival élve, aki az Erdélyi Szabadtűzi Lovagrendnek is tagja a következőket mondta: „Olyat főzz, amit te is szeretsz és úgy, hogy jövőre is elhívjanak, légy jó kedvű és szeresd a hasad, ha szeretsz főzni, akkor mások is szeretni fogják az ételedet és még egy nagyon fontos jó tanács ragaszkodj a hagyományokhoz”. Hagyományok nagyon fontosak, múltunk nélkül nincs jelenünk sem, a nemzetünk szerintem nemcsak nyelvében él, hanem az ízeiben is. Nagyon hálás vagyok, hogy ismerhetem az Erdélyi ízőrzők csapatának tagjait személyesen is, már nagyon várjuk/várom a legközelebbi találkozást. Köszönjük ezt, az emlékezetes egy hetet Isten áldjon benneteket erővel és egészséggel, hogy még több csodálatos ízköltemény fűződhessen neveitekhez.

A blogbejegyzést és a képeket készítette: Jenei János

További képek: ITT