Emberközeli kortársirodalom - interjú Mészöly Ágnessel

 A prágai magyar iskolát működtető Iglice Egylet fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy megszerettessék a gyerekekkel a magyar nyelvet, irodalmat és történelmet, illetve hogy egyre több magyarul tanulni vágyó gyerkőcöt bevonzzanak. Így túl vannak már számos rendhagyó magyarórán, honismereti sétán, hagyományőrző műhelyen és táncházon. A rendhagyó órákra kortárs írókat, költőket hívnak el, hogy beszélgessenek a gyerekekkel, megosszák velük a történetüket, dedikálják a tőle származó kedvenc könyveiket. Az iskolában ilyetén okokból járt már Tamás Zsuzsa, Lackfi János, valamint legutóbb Mészöly Ágnes. Ennek apropóján beszélgettem az írónővel.

 -          Te hogyan definiálod magad?

-          Megpróbálom nem definiálni magam. Tizenvalahány könyv után már ki merem azt jelenteni, hogy író vagyok. Eddig nem tudtam, nem megy ez olyan könnyen az az embernek. Hogy gyerekíró vagy ifjúsági… Ezek olyan címkék, amit szeretnek az emberek ráakasztgatni egymásra, én meg nem akarom, hogy rám ragasztódjon valami. Én nem írok semmit magamra.

-          Mitől válik valaki íróvá?

-          Talán attól, hogy állandóan, minden mögé kitalál valami történetet. Lát valamit és elkezd gondolkodni: a fickó, aki egyensúlyoz a járdaszegélyen és közben pizzát eszik a Vencel téren éjszaka, vajon hogyan került ide? Bár nagyon kis százalékban, de ezekből születnek a történetek. Ez egyfajta gondolkodásmód, hogy mindenben megpróbálod fölfedezni a miérteket és a hogyanokat.

-          Mitől vesz egy mai gyerek a kezébe egy könyvet? Mi lesz az, ami inspirálja, hogy elolvassa?

    -  Szerintem nincs olyan, hogy mai gyerek. Ugyanúgy, ahogy 1920-as évekbeli gyerek sem volt de facto. Mert akkor is volt az a gyerek, aki szalonokban nőtt fel és az anyatejjel együtt szívta magába az irodalmat, és volt a parasztgyerek, aki legeltette a libákat a falu határában. Manapság is nagyon sokféle gyerek van, melyek közül egyesek vesznek a kezükbe könyvet, mások nem. Akik vesznek a kezükbe könyvet, azok azért teszik, mert azt tanulták, látták, hogy olvasni jó dolog. Szerintem a legfontosabb az, hogy milyen példát hoz valaki otthonról. Az én egyik fiam diszlexiás, mégis évente átküzdi magát egy regényen. Önként és dalolva, mert ő akar, csak nem tud többet olvasni. Persze az iskola, a pedagógusok pozitívan befolyásolhatják az otthoni mintát.

-          Tehát akkor nem is értesz azzal az állítással egyet, mely szerint a mostani gyerekek keveset olvasnak?

-          Már Seneca is azon búslakodott, milyen szörnyű az ifjúság az első századi Rómában, és a világ halad a teljes összeomlás felé, mert ezek a fiatalok… A maiaknak sokkal több lehetőségük van máshogy eltölteni a szabadidejüket, amivel élnek is. De ugyanúgy vannak gyerekek, akik olvasnak, mint 20 évvel ezelőtt.

-          Néhány éve megjelentek az e-book olvasók és ezzel együtt kialakult a két tábor is: az e-book- és a könyvpártiaké. Te hogy látod, befolyásolhatja-e hátrányosan a könyvek létjogosultságát az e-bookok megjelenése?

-          A fák szempontjából mindenképp hasznosnak tartom az olvasót, de a magyarországi terjedése nehézkes. Bár vannak olyan kiadók, amelyek elérhetővé teszik a könyveiket elektronikus formában, de közel ugyanannyiért, mint a rendes könyvet. Ebben az esetben az olvasó be fog menni a könyvesboltba és megveszi a papíralapú könyvet, mert azért az emberek még mindig szeretnek lapozgatni. De hogyha az ár az eredeti negyede lenne – hisz az e-bookkal gyakorlatilag nulla munka van –, akkor sokkal gyorsabban elterjedne, ami szerintem nagyon jó lenne.

-          Mondjuk az is igaz, hogy az e-bookos formátumú könyveknél sokkal inkább fennáll a másolás veszélye.

-          Persze, könnyebben lehet másolni, ez igaz. De ha ötszáz forintértért el lehetne érni egy e-bookos könyvet, akkor senki nem vacakolna azzal a kalózkodással. Az emberek alapjáraton jóindulatúak, meg szívesen fizetnek azért, hogy elolvassanak valamit.

 -          Számtalan helyen olvassuk, halljuk szakemberektől, hogy a klasszikus magyar irodalom már idejétmúlt (értem ezalatt Jókait, Móriczot, Mikszáthot), és a gyerekek azért nem olvassák szívesen, mert nem tudnak vele azonosulni. Mert nem tudják, hogy mi az a kemencesut vagy sárral tapasztott padló, nem tudják, mit jelent a palavessző vagy a hamuban sült pogácsa. De már a mai harmincasok nagy része is ezekből a könyvekből ismerte meg mindezt, nem saját tapasztalat útján. A mostani gyerekirodalom pedig úgy tudja megszólítani a gyerekeket, hogy a jelenlegi valóságból merít. Te nem látod annak a veszélyét, hogy pont azért, mert nem is olvasnak ezekről a dolgokról, akkor teljesen letűnik az a világ, még idegenebbé válik számukra?

-          Ezt a kérdést rossz felől közelítjük meg. Annak a kornak meg azoknak a dolgoknak szerintem sem kéne letűnnie. Nem baj az, ha egy gyerek tisztában van azzal, hogy száz évvel ezelőtt még szokás volt meghalni kolerában, meg TBC-ben, meg kemencesut volt, meg hárman voltak egy szobában.  Ennek ellenére elhibázott dolog olyan szöveget olvastatnia gyerekekkel, amit képtelenség értelmezni komoly forráskutatás nélkül. Hogyha hajlandóság mutatkozna az iskolában arra, hogy először könnyebb szövegeket olvassanak a gyerekek, és csak utána vennének szemelvényeket Jókaiból, Móra Ferencből, akkor talán jobban működnének ezek a dolgok. Így egy nagyon-nagyon jól és könnyen olvasó gyerek is három oldal múlva földhöz vágja a Kőszívű ember fiait, mert a latin, az értelmező kézi, meg az etimológiai szótár ott kell, hogy tornyosuljon mellette, ha meg akarja érteni a regényt.

Ma az oktatásban nem irodalmat, hanem irodalomtörténetet tanítanak. Nem azzal foglalkoznak, hogy mitől regény egy regény, hogyan épül fel egy novella, milyen stílusú versek vannak, hanem veszik az Antigonét, az Ómagyar Mária siralmat, a Gilgamest. A 14 éves gimnazista gyerekeknek közük nincs ezekhez, hisz még azzal vannak elfoglalva, hogy elengedik-e otthonról a szüleik bulizni, nem pedig sorskérdésekkel, meg hogy isteni törvény vagy emberi törvény.

  - Számomra zseniális volt, ahogyan a Hanga és Várkony harmadik részébe belevitted a klasszikus kötelezőket (Pál utcai fiúk, Fekete gyémántok), de közben modernizáltad is (Pál utcai csajok). Ezzel mi volt a célod? Azon túl, hogy a gyerekeknek, a felnőtteknek is akarsz üzenni ezáltal?

-          Ez nem direkt célom volt, inkább azt akartam közölni, hogy a kötelezőket érdemes máshogy megközelíteni. Ezeket is fel lehet dolgozni úgy, hogy élményt szerezzenek a gyerekeknek.

-          Úgy tudom, hogy neked a gyerekeid az első kritikusaid. Ez hogy néz ki a gyakorlatban? Ha megvan egy szakasz, akkor odaadod nekik, hogy olvassák el?

-          Ez főleg a nyelvezet alakításánál fontos: hogyha az ember olyan szöveget ír, ami használja a kamaszszlenget, akkor érdemes odaadni egy olyan gyereknek, aki ebben él és mozog nap mint nap.

-          A Darwin-játszmának a chatelős jelenetei gondolom közelebb vannak a gyerekeid stílusához, mint a tiedhez.

-          Nem, mert szerintem én ugyanilyen slendrián módon chatelek. Ez egy egészen másfajta kommunikáció. Az ember nem ír barokk körmondatokat – illetve csak kevés ember ír barokk körmondatokat – egy ilyen beszélgetésben. Hanem rövidítünk. De ők meg főleg.

-          Mik a további céljaid?

-          Mostanában sok lehetőségem van. Örülnék, ha úgy tudnék ezekkel élni, hogy ne menjen a mennyiség a minőség rovására. Nem akarok elpongyolásodni.

Az interjút és a bejegyzést készítette:

Demján Izabella