Az örökkön-örökké összetartó erő

2018-ban ünnepelte újjáalakulásának 15. évfordulóját a Nyitnikék néptánccsoport

„A Nyitnikék több mint néptánc. Egy közösség, melyet összeköt a magyar hagyományok, a néptánc és a népzene szeretete, amely a hagyományok megélésére, ápolására és átadására törekszik.“ Ezekkel a gondolatokkal hívogatta az újjáalakulásának 15. évfordulóját ünneplő prágai magyar néptánccsoport ünnepi műsorukra a folklór iránt érdeklődőket. Az Örökkön-örökké című előadást a Dobeška színházban mutatták be 2018. november 24-én.

Tekintsünk egy kicsit vissza, honnan is indult a csoport. Létezik-e még egyáltalán olyan eszme az állandóan változó világunkban, amit öröknek mondhatunk? Bizonyára több olvasónk is tudja, hogy a hetvenes években megannyi magyar diák tanult Prágában – számuk elérte akár a 250-270 főt is. Többségük a dél-szlovákiai falvakból érkezett, magával hozva otthonról az akkor még élő népi kultúrát. A nyüzsgő és számukra idegennyelvű környezetben valamilyen kapaszkodót  kerestek a magyar diákok. Identitásuk tudatában szerettek volna valami értékeset alkotni, egymást támogatni, hogy ne sodródjanak el a nagyváros kavalkádjában. Néhányan korábban már megfordultak a pozsonyi Szőttesben vagy a kassai Új Nemzedékben, így számukra nem voltak ismeretlenek a tánclépések, azonban némelyek itt kezdtek el egyáltalán néptáncolni. Kozsár Miklósnak több fiút is sikerült meggyőznie, hogy a focipálya helyett a táncparkettre jöjjön. (Azt, hogy Miklós a hagyományőrzés szép gondolatával vagy a női karaktercipők ritmikus kopogásával érvelt-e, nem tudhatjuk. Maradjon ez az ő titkuk.) Így alakult meg 1974-ben Prágában a Nyitnikék.

Kemény munkával és a magyarországi táncházmozgalommal együttműködve elérték, hogy magyar csapatként hamarosan a Cseh Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának hivatalos tánccsoportja legyenek. Több nagy turnéjuk is volt, az elsők otthon, vagyis Dél-Szlovákiában, majd szerte a világban. Alig három évvel megalakulásuk után, 1977-ben az Országos Népművészeti Fesztivál megosztott 2. díját, 1978-ben annak nagydíját nyerték meg Zselízen, és 1979-ben már Taskentben képviselték egyetemüket. Szereplésük az üzbég fővárosban megrendezett nemzetközi diákfesztiválon jelenthette az első nemzedék teljesítményének csúcspontját.

Szédületes tempónak és rendkívüli eredménynek tarthatjuk mindezt, hiszen az elektronikus archívumok, a YouTube és egyéb technikai vívmányok kora előtt jártak még, amikor egészen más módszerekkel és más forrásokból lehetett tanulni, mint manapság. Mindemellett azt is bizonyíthatták a Nyitnikék tagjai, hogy az anyanyelv mennyire össze tudja kötni az embereket, a kultúra ismerete és szeretete mi mindenre tud ösztönözni, és a diákok mennyi energiát képesek fektetni abba, amiben hisznek. 1980 után több okból kifolyólag nem tudtak egész estés műsort összeállítani egészen 2013-ig. Ekkor mutatta be az ”új“ Nyitnikék ugyancsak a Dobeška színházban a Sose halunk meg című előadást.

 Másfél évtizede újjáalakult a kék kismadárról elnevezett együttes. Ebben a munkában nagy szerepet vállalt Bakó Katalin és Tóth Péter. Az utóbbi négy évben pedig Bohuniczky Annamária vezeti ezt a közösséget. Az első nemzedékkel szemben nemcsak felvidéki táncokat járnak, hanem az egész magyar nyelvterületről merítenek, és alakítják ki repertoárjukat. Továbbá nemcsak egyetemisták, hanem fiatal felnőttek is járnak a próbákra, ez egyfajta kontinuitást és az előre tervezés lehetőségét adja a vezetésnek. 2015 óta gyerekeknek is oktatnak táncot, ezek a nebulók lettek a Picinkék tánccsoport tagjai. A fentebb említett jubileumi szombaton ők kezdték a bemutatót a Somogyi játékok, tánc és üveges tánc műsorszámmal, majd a felnőttek – aktív és már nem aktív, de lelkes táncosok kápráztatták el a teltházas közönséget.

Az est folyamán a szlovák Šarvanci néptánccsoport közreműködése nagyon szép példája volt a folklór összekötő erejének. Az, ahogy a táncosok egyszerre lépnek, dobbantanak, fordulnak..., ahogy együtt egymás népdalait megtanulják, és a másik nyelvén énekelnek, összeköti a nemzeteket és összeköti a szíveket.

És hogy milyen táncokat jártak az évfordulót ünneplő rendezvényen? Álljon itt egy kis program:

            „Erdő is van, makk is van ...”

1 | Somogyi játékok, tánc és üveges tánc

„Tele van a sötét égbolt csillaggal ...”

2 | Széki ének, sűrű és ritka magyar

„Ha Imregről kimész ...”

3 | Imregi karikázó

„Hej rozmaring, rozmaring ...“

4 | Gömöri botoló, verbunk, lassú és friss csárdás

„Ha már eljönne a tavasz ...“

5 | Eleki ének, tiganeasca, lunga és minincelu

Bethleni muzsika

„Zöld szalagot kötöttem a hajamba”

7 | Kalotaszegi legényes, csárdás és szapora

„Húzd rá cigány ...”

8 | Désfalvi csárdás és szökő

„El kell menni, nincs mit tenni ...”

9 | Ördöngősfüzesi sűrű és ritka fogásolás, csárdás és friss csárdás

Fontos megemlíteni a zenészeket is. A prágai Huzavonó Zenekar valamint Mihó Attila és barátai együttes húzta a talpalávalót a műsor ideje alatt, majd a hivatalos programot követő táncházban is.

Vajon mi az az összetartó erő, ami örökkön-örökké táncra perdíti a Nyitnikék tagjait, mi az, ami összetartja őket, és mi az, ami új tagokat vonz a próbákra? Hiszem, hogy ugyanaz, ami a 70-es évek táncosait is. Mindannyian megbizonyosodhattunk a gálaesten arról, hogy a meghívóban szereplő gondolatok nemcsak szép szavak. Azok mögött szorgalmas munka, állandó tanulni és megújulni akarás, rengeteg áldozathozatal, valamint a csapatmunka és közös célok iránti alázat áll, és persze ami hajtja őket: a népművészet végtelen szeretete. Hadd legyen így a következő jubileumi gálaműsorokra való felkészülések során is!

A bejegyzést Nagy Ildikó a fotókat Petra Krejčí készítette.