Élet Csehországban

TEKE- FMK- MI- 5-EN

     -Nem foglaljuk le még egy órára a pályát?- hallatszott a háttérből egy halk bizonytalan hang. Valószínű azért volt halkabb mint a megszokott, mert félt a többiek nemleges válaszától. Csak ott ült, egymaga a földön a falnak támaszkodva kinyújtott lábakkal és a kezdeti csillogás szemeiben megfakultnak látszott. Vajon a fáradság volt az oka? Vagy az ijedelem az esetleges NEM szó hallatán?

     -Felőlem lehet. – szólalt meg Sári kicsit álmoskás hangon.

    -Nekem is jó!- kiáltottam.

  -Végülis még maradhatunk egy darabig.- mondta Miro feleségéhez fordulva, aki épp Eliskát próbálta meg elfogni. Most Jana feladata volt leállítani a kis huncutot a lámpakapcsolgatós csínytalansága miatt, amíg Miro kezébe került a választás az este további  menetét illetően.

     -Szuper!- tért vissza lassacskán a csillogás Jani szemeibe, bár testbeszéde még mindig inkább a fáradságról árulkodott. Ennek ellenére felülkerekedett megfáradt végtagjai tiltakozására és a pálya felé vette az iramot. Meglátván a zöld, vagyis AZT a bizonyos sötétzöld márványos mintás bevonatú középnehéz bowling golyót, kedvre derült, és már hasította is őt a tíz kicsi pirosnyakú bábu felé. 

A képek mindent elárulnak a jó hangulatról! :)

     Fél hat volt, mikor találkoztunk a városházánál. Sári, Jani és én gyalog bandukoltunk el a még kissé fakó, élettelen parkon keresztül a sportközponthoz. Ide foglaltam le a bowlingpályát este hatra azzal a szándékkal, hogy tartunk végre egy jó kis estét. Ekkor még nem tudtunk milyen indulatok szabadulnak el később a pályán, de reménykedtünk a jó hangulatban. Utánunk nem sokkal érkezett meg Miro és családja a mi kis Eliskánkkal, akin aztán egész este gyakorolhattuk a daduskodást. Ide futottunk, oda rohangálunk, kúsztunk, másztunk, csinytalankodtunk- néha talán nem is tudták eldönteni melyikünk a kisgyerek. Eközben párhuzamos természetesen folyt a pályán a bowlingmeccs. Mindenki mindenki ellen- ez volt az alapelmélet. És ki kezdte vajon? Hát természetesen a mi Jánosunk. Utána jöhettünk csak mi- a többiek. Eleinte beletelt egy kis időbe kitapasztalni, vajon melyik golyó a legalkalmasabb. A lányok eleinte inkább a szép és könnyű és természetesen rózsaszín tekegolyót választották. Később kezdtek rájönni, hogy a fiúknak talán igazuk van és a sötétzöld márványos golyónak mágikus ereje lehet, ha eddig azzal sikerültek a legjobb dobások. De az idő haladtával inkább a minél nehezebb, annál jobb golyóelmélet szerint választottunk színes, gömbölyű és irtó nehéz ,,lufikat,,.

A végeredmény

     Tíz körös kismeccseket játszottunk, de összeadtunk a végén az eredményeket. Ha körökre lebonytjuk, nagyon szép eredmények születtek: első körben Jani indult előnnyel, de szorosan a nyomában voltam. A végére egyelő lett (ez az!). A második körtől kicsit beindultak a dolgok, energikusabb lett a csapat és mindenki beleadott apait-anyait, de mégis a mi Jánosunk jött a legeslegvégén győztesnek (na jó, legyen neki is egy kis öröme). Hozzá kell tennem, hogy az eredmények nem csak úgy maguktól születtek. Bele kell képzelni sok-sok piszkálódást, beszólogatást, motiválást, néha kárörömet, támogatást, szurkolást, sok-sok szarkasztikus humort. Valaki jól viselte ezt a sok megpróbáltatást, valakinél észrevehetően nagy volt a lehangoltság 1-1 pont szerinte rossz helyre kerülése esetén. De mindennek ellenére nagyon jól viseltettünk az egyes helyzetekben, le a kalappal türelmünk előtt. Mert türelemből nagyon sok kellett, hiszen elviselni ezt a kis csapatot nem könnyű, inkább megpróbáltatás. De a lényeg, amiért összejöttünk, az megvolt: csapatépítő tréning!

Teltek az órák, a meghosszabított órák, fogytak a golyók, nőttek a pontok, csökkent az energiaszint,előkerült a fáradság. Este kilenc óra. Zár a bazár. FMK legközelebb is, lehetőleg valami új helyen!

A bejegyzést készítette: Ivkovič Krisztina