Beszámoló az ostravai magyar klub 2020. január 22-ei megemlékezéséről

Kölcsey Ferenc neve és a Himnusz hallatán, úgy vélem, nincs olyan magyar érzelmű ember, aki közömbös maradna. Miért is lenne az, hiszen egy olyan, több mint ezeregyszáz éve fennálló államalakulat szimbólumáról beszélünk, mely szerves részét képezi identitásunknak.

Himnuszunk feleleveníti a magyar nemzet sokszor hányattatott sorsát, melynek ismeretében szélesebb körű értelmezést kaphatunk egy nép történelméről és így egy közösség gondolkodásának alapjairól. Kölcsey Ferenc a Himnusz ma ismert változatát 1823. január 22-én foglalta írásba, Erkel Ferenc pedig 1844-ben zenésítette meg. Furcsának tűnhet, de a Himnusz, mint nemzeti jelkép törvénybe iktatására nem került sor egészen 1989-ig, amikor az 1949-est módosító alkotmány része lett. A Himnusz megszületéséről - ami egyben a Magyar Kultúra Napja is - első alkalommal 1989. január 22-én emlékeztek meg, melynek hagyományát azóta minden esztendőben ápoljuk.

Így tett a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének Ostravai Helyi Egyesülete is 2020. január 22-én, amikor megemlékezést tartott a Himnusz születésének 197., megzenésítésének pedig 176. évfordulójáról. Ez alkalommal a Himnusszal kapcsolatos ismertető előadás keretében kitértünk annak mélyebb tartalmára, és megírásának körülményeire is. Így nem maradhatott el Vörösmarty Mihály Szózatának megemlítése sem, mely sokáig tagadhatatlan vetélytársa volt Kölcsey Himnuszának. Sőt sokak szerint nagyobb népszerűségnek örvendett bizonyos korszakokban a reformkor közepén, 1836-ban íródott, sokkal pozitívabb hangvételű költemény, amely Isten helyett közvetlenül a kortársakhoz szól, és cselekvésre ösztökéli őket.

          

A jelenlévők körében kérdésként merült fel, hogy miért nem az utóbbi, a Szózat kapta a nemzet himnusza titulusát, hiszen annak konstruktív és pozitív hangvétele kedveltebb is lehetett. A válasz talán az 1850-es években keresendő. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverését követő Haynau- és Bach-korszak megtorlásai a szuverén nemzetállam gondolatának ellehetetlenüléséhez, és a magyar társadalom passzív ellenállásához vezettek. Az így kialakult magyar közhangulatot Kölcsey Himnusza tükrözte hűebben, így ez a költemény lett a magyar közhangulatot kifejező alkotás. Nem is annyira életidegen ez a felvetés, nemde?

A 2020. januári összejövetelen szó volt még a magyar kultúra és identitás másik alapvető szimbólumáról, a magyar állam intézményét és a nemzetet képviselő zászlóról. Színei interpretálásának ismeretében az erő, a hűség, és a remény kulcsszavai által közelebb érezhetjük e nap és szimbólumainak jelentőségét is.

Az esemény fontosságára és elengedhetetlenségére nem lehet elégszer felhívni a figyelmet, különösen azért, mert az ismertetett megemlékezés nem az anyaországban került megrendezésre, hol a nemzeti kulturális légkör és annak eszközei alapvető lehetőséget és indokot szolgáltatnak a magyar történelem és kultúra megünneplésére. A bemutatott ünnepségen olyan magyar érzelmű személyek népes tábora gyűlt össze, akik többsége határon túli magyarként soha nem vett részt mai magyarországi közoktatásban, illetve nem élt a jelenlegi Magyarországon. Ők tehát nem tanult cselekvésként vagy társadalmi nyomás hatására gyűltek össze, hanem teljes mértékben saját döntésük és meggyőződésük által vezérelve érezték fontosnak, hogy szüleiktől és rokonaiktól örökölt magyar nemzeti identitásukat ápolják. Ez teszi egyedülállóvá a határon túli magyar megemlékezéseket. A Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének egyik célkitűzése, tagjai „nyelv[éne]k, hagyományai[na]k és kulturális örökség[éne]k megőrzése és fejlesztése” is megvalósult a 2020. január 22-ei eseménnyel az ostravai helyi egyesület székhelyén.

Hálásak vagyunk a tagok elkötelezett ragaszkodásáért és a közös élményért,

melyet együtt élhettünk át 2020. január 22-én az ostravai magyar klubban!

Az esemény fotóit Lőrincz Gál Zsuzsanna készítette, az előadást tartotta és a szöveget írta Brünn Máté, szerkesztette Harlov-Csortán Melinda.