Prágában tevékenykedő Petőfi
ösztöndíjasként már több különböző módon is volt alkalmam bepillantást nyerni, illetve segíteni
az itt működő magyar iskolának, az Iglicének. Az Egylet munkájáról, a
gyerekekről, a mindennapokról kérdeztem az iskola egyik tanárát, Csámpai
Ágnest.
- Hogyan
kerültél Prágába? Milyen út vezetett idáig?
- Hú, ez egy kicsit hosszú történet. 16
éve vagyok Prágában, előtte Pozsonyban éltem (mert felvidéki vagyok). Magyar-angol
szakon végeztem, de abban az időben még elég volt angolul tudni, és bárhol el
lehetett helyezkedni. Mivel a tanári fizetésem nem volt elég arra, hogy a
pozsonyi albérletünket kifizessük, úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok
valami más területen. Megpályáztam egy állást az akkori Figaro cégnél, ahol
sikerült is elhelyezkednem, mint a gazdasági-pénzügyi igazgató titkárnője. Rögtön
a háromszorosát kaptam a tanári fizetésemnek. Fél évig dolgoztam így. Nagyon jó
főnököm volt, nagyon sok segítséget adott. Viszont 2001-től a prágai és a
pozsonyi céget egy igazgatóság alá vonták, és közülünk egy pár embernek
felajánlottak egy prágai állást. Ekkor már férjnél voltam, nem akartunk külön
élni, úgyhogy nagyon sokat tépelődtünk azon, hogy meg merjük-e lépni a
költözést. Végül ő volt az, aki rábólintott, hogy gyerünk Prágába. Nekem
egyszerű volt, mert egyik nap befejeztem a munkát Pozsonyban, másnap újrakezdtem
Prágában, de a férjem csak három hónap elteltével tudott ideköltözni. Úgyhogy
2001-től élünk itt, így kerültem ide gazdasági tervezőként.
- Mondtad,
hogy pozsonyi vagy. Látsz-e hasonlóságot, esetleg különbséget a Felvidéken élő
magyarság, illetve a prágai magyarok helyzete között?
- Azt a különbséget felfedeztem az itteni és a
felvidéki élet között, ahol sokszor lehurrogtak, hogy miért beszélünk magyarul,
hogy ez itt nincs. Prágában, ha az utcán vagy a villamoson megszólalunk
magyarul, akkor inkább rácsodálkoznak, hogy: "Jé, ez milyen érdekes!" Tehát sokkal könnyebb itt élni,
nincs ez a rágalom, nincs az, hogy a Dunántúlra küldenek (ahogy minket szoktak,
sajnos). De ez nem azt jelenti, hogy itt könnyebb magyarnak lenni, viszont
legalább nem kell ezt a problémát is oldani.
- Hogyan
kerültél kapcsolatba az Iglicével?
- Az Egylettel úgy kerültem kapcsolatba, hogy egy
nagyon jó barátnőm, akinek már idősebb gyereke van, egyszer megkért, hogy
hozzam be az ő csemetéjét az óvodába. Így tudtam meg, hogy létezik ez az Egylet,
hogy vannak óvodai és iskolai foglalkozások, színi előadások.
- Milyen
célból jött létre az Egylet?
- Hogy az itteni magyar családoknak iskolai, óvodai,
illetve kulturális hátteret biztosítson. Főleg a gyerekek számára, mivel más
szervezetek inkább a felnőtteknek szolgáltatnak programokat. Tehát igyekszünk a
gyerekeknek legalább mindenből egy kicsit biztosítani, ha mindent nem is
tudunk, amit Magyarországon automatikusan megkapnának az oktatás, a kulturális
élmények, a kézműves körök, a néptánc keretén belül.
- Napi szinten
milyen problémákkal találja magát szemben az Iglice?
- Ez egy nonprofit szervezet, tehát ha nem pályázunk,
akkor nincs pénzünk. A pályázatokat október-november tájékán kell leadni a
különböző helyekre, melyek naptári évre szólnak – de az összeget
csak április-májusban kapjuk meg, és sosem ítélik oda a megkért összeget.
Vagyis nagyon nehéz majdnem fél évig úgy gazdálkodni, hogy nem tudjuk, mennyit
kapunk, miközben szeretnénk azt a nívót tartani, hogy két-három havonta
szervezünk egy színházi előadást, egy író-olvasó találkozót vagy egy néprajzi,
néptáncos délutánt. S ezek mellett természetesen az itt dolgozó pedagógusoknak
is fizetést kell biztosítanunk. Szerencsénkre a Balassi Intézet otthont ad az
Egyletnek, így a terembérrel nincsenek problémáink.
- Hogyan
látod, mivel lehet bevonzani a magyar iskolába a gyerekeket? Vagy jelen esetben
elsősorban a szülőket kell megszólítani?
- Az nagyon jó, hogy a gyerekek nemcsak iskolába,
hanem már óvodába is járhatnak és látják, hogyan működik itt a rendszer. Az
óvónők, Horváth Orsolya és Fehér Rózsa, fantasztikusan felkészítik a gyerekeket,
bővítik a szókincsüket különböző játékokkal, mondókákkal. Aki ide jár, az
szinte már automatikusan tovább lép a magyar iskolába. Itt nem a gyerek dönti
el szerintem, hanem a szülő, hogy számára fontos-e ez, mert neki kell a saját
idejét úgy kialakítani, hogy fizikailag és időben képes legyen behozni a
gyerekét az órákra. Nem kis lemondással jár, hogy csütörtök délután a novemberi
szürkeségben fél ötre behozza a gyerekét, és jó, ha legkorábban fél hétre
hazaérnek. Tehát miután a szülők ezt elhatározzák, a gyerekek aztán már
szívesen járnak ide. Még nem volt arra példa az én ötéves tanári karrierem
alatt, hogy tanév közben morzsolódott volna le gyerek. Ha valaki ide elkezd
járni, akkor be is fejezi ezt az iskolát, de a tanévet legalább.
- És az
iskolát befejezi? Mely az a legfelsőbb korosztály, amely jár hozzátok?
- Két éve sajnos a középiskolások lekoptak, tavaly már
nem volt ilyen csoportunk. Az akkoriak épp érettségizővé váltak, és nem győzték
a magyar iskolát is végezni a cseh tanulmányaik mellett. Tehát most általános
iskolával fejezzük be.
- Milyen
csoportok működnek az iskolában?
- Az iskolásokat három csoportban oktatjuk. Az
elsősöket igyekszünk mindig külön tanítani, ugyanis ők azok, akik még nem
írnak, nem olvasnak. A 2-3-4. osztályt oktatja Uhlířová Petra
kolléganő, ők egy csoportot alkotnak, majd a felső tagozatosokkal is teljes
mértékben együtt dolgozunk, ők már folyékonyan olvasnak. Serbáni Ivett nem évfolyamonként
tanítja őket, hanem inkább egy téma köré épít fel úgy irodalmi, mint nyelvtani
anyagot.
- És ha jól
tudom, van babaklub és ovis csoport is.
- Van babaklubunk, nullától 2,5-3 éves korig várja a
gyerekeket, és az óvodásokkal három csoportban dolgoznak az óvónők. Szerencsére
ők jó sokan vannak, ha jól tudom, 60 gyerekkel foglalkoznak három különböző nap.
- Te vagy a
legkisebb iskolás csoport tanítónője. Mi a cél, hova akarsz eljutni tanév
végére a diákjaiddal? Mik a perspektívák egy ilyen helyzetben?
- Minden év elején egy kis szülői értekezletre hívom a
szülőket és megkérdezem, hogy mi az ő elvárásuk, mit szeretnének tőlem,
illetve mit szeretnének, hogy a gyerekük év végére tudjon. A tapasztalat azt
mutatja, hogy mindenkinek az a vágya, hogy tanuljanak meg írni és olvasni.
Tehát az én célom is, hogy a gyerekek az összes betűt ismerjék – és eddig még
sikerült elérnem (persze, nem megy folyékonyan). Azokat a betűket nem tanítom
nekik, amik teljesen egyformák a cseh és a magyar ábécében, hanem csak a
különbözőekre koncentrálunk.
- Hogyan
látod a gyerekekkel elért eredményeket? Érezhető-e rajtuk fejlődés, és ha igen,
akkor milyen téren?
- Erre a legjobb példák a vegyes házasságból származó
gyerekek. Minden évben kerül ilyen hozzám. Sőt, tavaly jött egy olyan kisfiú,
aki teljesen cseh családból származik, a nagymamája magyar, aki már az óvodába
behozta néhányszor. A gyerek egyáltalán nem beszélte a nyelvet, de Orsi úgy
felkészítette, hogy már tőmondatokban beszélt magyarul. Amikor hozzám került,
minden ötödik-hatodik szót csehül mondott, amit aztán közösen fordítottunk le.
Most már másodikos és elmondható, hogy nagyon-nagyon sokat fejlődött. Itt a
szülői háttér rendkívül fontos. Van egy másik példám is: egy magyar apuka
behozta ide a gyerekét, hogy tanítsuk meg magyarul. Hiába mondtuk, hogy ez nem
egy nyelvtanfolyam, mi itt igyekszünk a magyarországi tananyagot átadni. És ebben
a helyzetben sajnos nem volt meg a szülői segítség, tehát otthon egy szót sem
beszéltek magyarul. A gyerek nem értette, miért kell neki ide járni, nem
szeretett itt lenni. A két említett példa közti különbség kimenetele jól
mutatja, hogy az első esetben említett kisfiú még mindig idejár, míg a másik
gyerek az első év után itt hagyta az iskolát. Ha nincs szülői háttér és segítség,
akkor a gyerek nem fog ide szívesen járni.
- Tehát
akkor el lehet azt mondani a működésetekről, hogy az iskola és a szülő az kézen
fogva kell, járjon, hogy a gyerekek szeressenek itt lenni.
- Így van, külön nem működik. Nagyon játékosan kell a diákokhoz
közelíteni, ugyanis délután fél öttől fél hétig vannak az iskolai foglalkozások,
s mindig meg kell szakítani valamilyen nyelvi játékokkal. Bevezettem egy
szókincsbővítő játékot: behozok egy üres kerek sajtdobozt, és eljátsszuk, hogy
mi lehet ez. Pantomim mozdulatokkal kommunikál egy gyerek, és a többieknek ki
kell találni, hogy vajon épp mi lehet a sajtdoboz. Először csak szavakat
mondanak, aztán megpróbáljuk azokat mondatba foglalni.
- Van-e arra
valamilyen módszeretek, hogy a szülőket hogyan tudjátok megnyerni, hogy akarják
ide járatni a gyereküket? Most olyanokra gondolok, akik saját indíttatásból nem
hozzák el őket ide, vagy nem hallottak még rólatok. Van olyan rendezvényetek,
amivel a szülőket szólítjátok meg?
- A színházi
előadások mindenkinek nyitottak és szabadok, bárki eljöhet. S ennek keretén
belül láthatják, hogy azok a gyerekek, akik látogatják az iskolai, óvodai
foglalkozásokat, az előadás után együtt játszanak. Ez abból a tekintetből
fontos, hogy már ekkor benne vannak egy magyar közösségben. Az aggodalmaskodó
szülőknek – akik féltik a gyereküket, hogy ez már sok lesz neki, még egy
iskolai foglalkozást nem fog bírni – azt szoktam mondani, hogy próbáljuk meg.
Ha egy idő után úgy látja, hogy ez a foglalkozás a másik iskola rovására megy,
akkor hagyják abba. De adja meg a gyereknek azt a lehetőséget, hogy megismerjen
egy új nyelvet. Viszont eddig még nem volt arra példa, hogy valaki ezen okból
hagyja itt az iskolát.
- Van-e olyan
dolog, amin tanárként változtatnál, ha módodban állna?
- Nagyon jó lenne, ha meg tudnánk valahogy szervezni,
hogy a gyerekeket egy iskolabusszal elhozzuk a cseh iskolából, és egy korábbi
délutáni órában kezdenénk velük. Ezáltal ugye a szülőknek is levennénk a vállukról
a terhet. De mivel Prága nagyon nagy és annak különböző területéről érkeznek be
a diákok, ezért egy nagyobb pályázati összeg kellene ahhoz, hogy ezt meg tudjuk
valósítani.
- Az egyik
legkedvesebb élményed, ami az iskolába járó diákok között történt meg veled?
- Talán az, hogy minden éven az előző csoportom újra
hozzám ül be és velem szeretné folytatni az oktatást. Illetve idén egy kislány
már kétszer is elmondta, hogy nagyon szeretné, ha minden nap magyar iskolába
járhatna, és hetente egyszer kellene csak cseh iskolába mennie.
- Nagyon
szépen köszönöm, hogy időt szakítottál rám. További munkátokhoz sok érdeklődő
szülőt, aktív gyereket és kitartást kívánok.
A bejegyzést készítette: Demján Izabella
Comments
Post a Comment