Ugrás a fő tartalomra

Fedezzük fel Ostravát- 2.rész

Fedezzük fel Ostravát- 2. rész


     A ,,Fedezzük fel Ostravát‘’ első részében felfedeztük Alsó-Vítkovice rejtelmeit, a vasgyárat és területét. Sorozatunk második részében elkalauzolunk Titeket Ostrava néhány nevezetességéhez- elsétálunk a város másik felére egy kicsit körülnézni.
     A 2018.március 3-ára tervezett kirándulásunk ötletgazdája a Lőrincz házaspár volt, pontosabban Zsuzska és Gábor. Az ő fejükből pattant ki, hogy ha már Jenei János javaslatára mozduljunk ki valahová, akkor az legyen Ostrava egyik ismeretterjesztő turistaútja. Ennek hatására jött a nagy toborzás, levelezések sokasága, mire összejött a nagy csapat.
     Egy szép szombati napnak indult, mínusz 12 fok és napsütés társaságában indultunk el a város szívéből, a Černá Louka kiállításközpont helyszínéről. A gyülekező és bemelegítő után Zsuzska, Gábor, János, jómagam, Mija –a házaspár kutyusa, és Szilvi, az új FMK (Fiatal Magyarok Klubja) tag indultunk neki a túránknak. Utunk egy ideig a városközponton haladt keresztül, majd leérve az Ostravice folyóhoz átgyalogoltunk a kijelölt turistahídon a város másik dombosabb felére. Vagyis átgyalogoltunk volna, ha Mija nem makacsolta volna meg magát. Ugyanis még életemben nem láttam, hogy egy hiperakív játékos kutya ennyire megijedjen a magasságtól, és a tériszony átvegye az uralmat felette. Furcsa és egyben komikus volt látni ezt a szituációt, melyet egy darabig biztos nem fogok elfelejteni.
Mija szegény, a betoji :D

     A ,,Gábor majd átcipeli kézben Miját a hídon‘’ jelenet után folytattuk utunkat az ostravai vár felé (mert igen, itt még vár is van!). De a mai program része nem a vár megtekintése volt, inkább csak körülmenése és a turistaösvény követése. A vár mellett haladva felbaktattunk a nap első dombocskájára (igaz, ez csak pár lépcső volt), mire felértünk a Szent Ferenc templomhoz. Ennek monumentális falai és a mellette elterülő hatalmas temető övezte utunkat a következő pár száz méterben. Lassan már azt érezte az ember, hogy kisétált Ostraváról a nyugalom szigetére, ahol se ember, se állat rajtunk kívül. Itt-ott elrobogott mellettünk néhány autó, de a madárcsicsergés ennek ellenére dominált a napocskás fagyos időben. Elhaladva a zsidó temető mellett egy turistatáblához értünk, mely információkat nyújtott az arra járóknak a természeti nevezetességekről, a helyi flóráról és faunáról.
Kiki, Gábor, Mija, Zsuzska, Szilvi és Jani a gép mögött

       Ezt elhagyva még pár száz méter baktatás után bementünk a tilossal jelzett útszakaszra, mely valószínűleg csak az autósoknak szólt. Ez volt az a kitaposott utacska, melyen síri csend honolt, és mely elvezetett minket a fő úticélunk, a Halda Emma lábához. A nagynak tűnő domb ott magasodott lábaink előtt a fák miatt borúsnak tűnt erdőben, de ennek ellenére nem volt visszaút és megindultunk a túrának. A tetejére érve persze kiderült, hogy ez nem is volt olyan nagy domb, csak a látszat csal.
Szilvi és Gábor Mija társaságában útban a csúcsra
 
      A csúcson egy-két bámészkodó turistán kívül mi voltunk egyedül és csodálhattuk a kicsit ködös (vagy szmogos) Ostravát. A nevezetességeken kívül megakadt a szemünk a talpunk alatt lévő domb gőzölgő lyukaira, mely jelezte: én még élek és mozgok! 
Na, akkor másszunk!
     Egy kis tízóraiszünet és fényképkattingatás után elindultunk a domb másik oldalán lefelé. Kiérve az erdős környezetből még bolyongtunk kicsit a már lakott városrészen, majd áthaladva a központba vezető hídon vissza az Ostravicén keresztül, a magyar klubban találtuk magunkat. Egy kis csevejt és megmelegedést követően egy étterem felé vettük utunkat.
Áthaladva a város főterén
     A kellemes olasz ebéd hatalmas adagait az autó megtalálása folytatta. Merthogy a napunk még nem ért véget délután kettőkor! Elautóztunk Ostrava egy következő igen ismert turistacélpontjához, a Landek parkhoz. Ez egy bányakomplexum, mely ma múzeum- és kiállítóteremként működik, valamint szabadidőközponttá alakították át. A több épületből álló területen a parkolási és játszási lehetőség mellett több érdekesség is található. Ilyenek a szobrok, emlékművek, vagy a régi bányagépek, melyek szabadon kipróbálhatóak a nagyközönség számára.
Zsuzska tesztel!
     Be a bányába most nem mentünk időszűke miatt, de biztosan felkerül a jövőbeli programjaink listájára. Egy kis séta viszont nem ártott nekünk a környéken- na meg persze a hintázás!
Jani, Gábor, Mija, Szilvi a Landek parkban
     Az utolsó napirendi pontunkban egy meghívásnak tettünk eleget Miro barátunk által, aki a Landek partktól lakik pár utcányira. Ellátogattunk hozzá, kicsit beszélgettünk és játszottunk a kisfiával is. Mija pedig természetesen megtalálta a saját helyét egy gyerekbarlangban! Köszönjük a meghívást és minden résztvevőnek a csodaszép napot!
Vendégségben Mirónál

Mija megtalálta a helyét


A bejegyzést készítette:Ivkovič Krisztina

Viszlát legközelebb!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Erdély az ízek birodalma II.

Barangolás Udvarhelyszéken és a Sóvidéken
Másnap a reggelit követően a Székelyudvarhelyhez közeli szejkefürdői forrásnál álltunk meg kortyolva egyet a gyógyvízből, majd pedig a borvízmúzeumba vittek el minket erdélyi barátaink. A múzeumban még a mai napig látható Orbán Balázs szobra, az ő neve szorosan összekapcsolódik Szejke-fürdővel, amellett hogy fényképeivel megörökítette a kor természeti, épített és néprajzi örökségét, felvirágoztatta az ottani fürdő kultúrát is. A rossz időjárási körülményekre való tekintettel sajnos nem tudtunk felmenni a Hargitára, a székelyek szent hegyére, így helyette a parajdi sóbánya felé vettük az irányt. Útközben megálltunk Tamási Áron sírjánál Farkaslakán, ő az egyike a három Áronnak, akire a székelység a mai napig nagyon büszke, ahogy egy ottani mondás tartja: „Tamási Áron, Márton Áron és Gábor Áron/ Székely népünk büszkesége mind a három”.

Ki is volt Tamási Áron? Író, neki köszönhetjük az Ábel trilógiát és nem mellesleg ő volt, aki a székely nyelvjárá…

Erdély az ízek birodalma I.

Erdély, az óriások földje, ahol a hegyek a felhőket érik. A mellettünk elsuhanó vidék olyan, mint egy szépen megfestett tájkép, ahol a részletek tökéletes színkavalkáddá állnak össze. Magasabbnál magasabb hegyek vidéke ez, amit a természet gyönyörű zöld színű, sűrű, erdős mintákkal tarkított szőnyege borít. Erdők és határtalan, napfényben úszó zöld, kövér mezők, amelyeken csordák legelésznek, ahol a dombokra a folyamatosan vándorló fehér felhők árnyéka vetül. Amikor visszagondolok az ott töltött egy hétre, ezek a képek villannak emlékezetembe. Azonkívül, hogy bejártuk Erdély egy kis szegletét, még az ottani ízekbe is sikerült belekóstolnunk. De ne rohanjunk ennyire előre, kezdem a legelején! 
„Esőhozók”
Egy szürke, borongós, esős nyári kora reggelen Bors-Fiszli Editke, Bors István és e sorok írója magunk mögött hagytuk a régmúltat idéző rozsdás gyárkémények, kohók és bányák világát, a mi Osztravánkat. Ezerháromszáz kilométer állt előttünk, a szomorkás esős időjárás végigkísért minket …

Egy fél évnyi AED tevékenység, röviden és tömören

Egy fél évnyi AED tevékenység, röviden és tömören     Szeretett Prágánkban az új szemeszter még csak jövőnek számított szeptember végén, az idén 60 éves AED héttagú képviselete, beleértve az új elnökségi tagokat viszont már elkezdte a munkát, egy szinttel feljebb, a Diákhálózat Hallgatói parlamentjén. Ja, már miután odaértünk, mert nem csak egy autónk veszett el… 
     Azzal a lelkesedéssel estünk neki rögtön hétfőn a saját rendezvényeink tervezéséhez is, új tagokkal bővülve. És ez meg is mutatkozott a nyitógyűlésen: „50 perc alatt megszerveztünk egy egész szemesztert, ez má’ valami!” És még mindig ugyanezzel a lendülettel pár nap múlva meg is nyitottuk a szemesztert egy kellemes kis sörözés keretein belül. Voltak új arcok, meg új nevek, aztán már csak össze kellett rakni őket…
     Két héttel később, a brünni Kafedik Mega7vége nevű rendezvénye után vasárnap természetesen teljesen fitten találkoztunk a Prágai Magyar Katolikus Lelkészség (azóta már plébánia lett) udvarán délelőtt a tanév…