Vasárnap.
Szürke reggel. De nemcsak én vagyok álmos, az ablakon kinézve az idő is
csipásan, hunyorogva mutatja arcát. Rövid ébredező szertartások és reggeli után
öltözködés ("Ez vajon elég meleg lesz? Vagy talán túl meleg? Vízhatlan is
legyen..."), a hátizsákban lévő felesleges súlyok kipakolása
(szempillaspirálra, papucsra meg színes ceruzákra talán tényleg nem lesz
szükség), és indulás.
Reggel
a vonatállomáson találkozott a kis 4 fős csapatunk. A jól ismert (és
bevallottan néha honvágykeltően hiányolt) vonatkerék-csikorgás után fel is
szálltunk rá, és közel egy órát utaztunk - a kiindulási pontunkhoz. És
hipp-hopp: el is kezdtük túránkat a gyönyörű Beszkidekben. Kisvártatva
előkerült a legfiatalosabb csapattagunk, Marika által egy kis lélekerősítő is a
táska mélyéről, s a pulcsiból egyből kevesebb rétegre volt szükség.
Pár
kilométer után megtaláltuk helyünket egy kis kedves vendéglőben. Először persze
a játszóteret vettük birtokunkba (igen, nem félreértés), s annak ellenére, hogy
nem feltétlenül a mi méreteinkre voltak szabva az eszközök, arra jutottunk,
hogy bizony mi is rendkívül jól ki tudjuk használni a játékok adta örömöket.
Majd kimerült vándorok módjára csak sikerült leerőltetnie magába kinek-kinek
egy korsó sört vagy kávét, hogy aztán újult erővel nekiveselkedjünk túránk
legmeredekebb szakaszának.
Itt aztán jöhettek sorjában a Timothy Green képek:
Egy hosszabb szakasz végeztével úgy döntöttünk, hogy a hegytetőn található hüttében ebédelünk, ahol a szabadtéren gyerekek és kutyák közlekedtek a zöldben hason csúszva. Gyönyörű táj, pihenő emberek, napsütés, finom ebéd – ugye most már (ha netán eddig valamiért nem) igazán irigylésre méltóak voltunk?
Némi pihenő után irány – immár lefelé. Mint ahogyan a túrákon az lenni szokott, ezt a szakaszt gyorsan megtettük, s mivel volt még bőven időnk a vonat indulásáig, így gondoltuk, fagyizunk egyet. Már aki eszik szeptember 25-én fagyit. Kiki a süti mellett döntött inkább azzal érvelve, hogy ősszel nem lehet ezt a hideg édességet fogyasztani. Három nappal korábban még szóba jöhetett volna, de így, hogy túl vagyunk az őszi napfordulón... semmi esély.
Aztán a hazafelé tartó vonatúton Kiki nevetőgörcse át-átragadt ránk is, hogy így a végére a rekeszizmok is meg legyenek dolgoztatva.
Magamból
kiindulva merem azt gondolni, hogy a többieknek sem volt gondjuk az alvással.
Úgy búcsúztunk el egymástól, hogy szervezünk még ilyen alkalmat. Amihez természetesen
lehet csatlakozni bárkinek, aki kedvet kap egy jó sétához a természetben egy
színes társasággal körítve.
A bejegyzést készítette: Demján Izabella
Comments
Post a Comment